Tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket elolvas az ember, úgy-ahogy elszórakoztatja, de pár hét múlva nem csak a karakterek nevére, de a történetre is alig fog emlékezni. Na számomra saccperkábé ilyen volt az Éden gyermekei.

Az alapkoncepcióját nagyon szerettem. Disztópiában járunk, a Föld élhetetlen, a háborúk után az állatok kihaltak, a növények dettó. Az emberiség egy kupola alatt él, a társadalom neve Éden. Mivel kevés a kaja meg a víz, minden családban csak egy gyerek lehet, a második gyermekekre halál vár. Rowan pedig az ikertestvére után nem sokkal született…

Rowan tehát úgy nőtt fel, hogy egész életében bújkálnia kellett, kábé mint Octaviának a The 100-ban. Rowan mindig is arra vágyott, ami a testvérének, Ashnek természetes volt. Hogy iskolába járhasson, barátai legyenek, barangolhasson Edenben. A szabadság és a társaság iránti vágy nagyon erősen átjött a kötetben, igazán érezni lehetett a vágyódást és a társas magányt Rowan hétköznapjaiban.

Nagyon szerettem a Rowan és az Ash kapcsolatot is. A két testvér tényleg közel áll egymáshoz, szeretik a másikat, de mivel Ash asztmás és egyéb egészégügyi gondjai vannak, Rowan az, aki mindig védelmezi őt. Ahogy egyre több dolog derült ki a múltból, úgy vált egyre érdekesebbé a két testvér ábrázolása. Külön odavoltam azokért az apró pillanatokért, amik megmutatták Ash önfeláldozását, azokat a mozzanatokat, hogy Ash is volt, amiről lemondott Rowan kedvéért, és hiába tűnt ő a szerencsés ikernek, igazából ebben a szituációban mindenki vesztes.

Romantikát is kaptunk ám a könyvben, ráadásul elég érdekeset. Hősnőnk, Rowan egy fiúba és egy lányba is beleszeretett. Lark igazából Ash legjobb barátja, már korábban is rengeteget hallott róla, de amikor találkoznak, megértik egymást, és fellobban a szikra. Lachlan egy lázadó csapat vezére, akiknek a célja, hogy megmentsék a második gyermekeket, mert nyilván több is bújkál, és elhozzák Édenben az egyenlőséget.

Lachlan és Lark is szerethető karakter volt, megvoltak a maguk nagy pillanatai, és valahogy sikerült őket emberivé varázsolni, mert bizony hibáztak is nem egyszer, örültem, hogy ez nem lett elfedve. Ez a szerelmi háromszög szerencsére az erősebbek közül való, mert Graceffa jól megmutatta azt, hogy Rowan a lányt és a fiút is szereti, és mindkettőt másért. Igazából fogalmam sincs róla, hogy kit választ majd, és ez ritka dolog.

Bár sok erőssége volt a könyvnek, de sajnos rengeteg banánhéjon elcsúszott. Nem tudok egy olyan hősnőnek igazán drukkolni, aki a történet során legalább négyszer beletörődik abba, hogy „na én most meghalok, megtettem amit tudtam, csá világ„, és aztán bumm, jön a megmentő sereg a semmiből. Mármint, ne már, ez így annyira illúzióromboló, és teljesen lerombolja azt az erős hős-képet, amit a könyv akar Rowanról elhitetni velünk.

A másik fő gondom a logika halála a könyvben. A világ felépítése kapcsán is erősen lehetett érezni mindezt. Próbálták megmagyarázni a dolgokat, de akkor vált igazán hihetetlenné a dolog, amikor megérkeztünk egy titkos helyszínre, amiről az ember nem hiszi el, hogy nem tud róla más. De például a nagy mentőakció is nevetséges lett, legalábbis, nekem annak tűnt, bármennyire is próbálták úgy beállítani, hogy a magabiztosság a kulcs mindenhez.

Ami viszont nagyon idegesített, az a rejtélyeskedés. Az egy dolog, hogy Rowan az anyja halálát három sor alatt, nulla érzelemmel dolgozta fel, és kábé nem is bántotta a dolog (WTF!). Ezt még benyelem. De amikor folyamatosan azt hallom, hogy „majd mindent megbeszélünk és elmondom a titkokat„, meg „ott van a hátizsákodban a fontos infó„, a beszélgetéseket meg húzzák-halasztják, a hátizsákot meg hülye megnézni a lány, én csak pislogok. Értem én, hogy ez mézesmadzag, hogy maradjon az olvasó, mert nyilván kíváncsi mit rejtélyeskednek, engem viszont inkább úgy érintett a dolg, hogy hülyének néztem nem csak Rowant, de az anyját is.

Értékelés: 6/10

Nagyon szerettem volna új kedvencet avatni. Graceffát imádom, olyan jó dalai vannak a Youtube-on, íróként viszont bőven van még hová fejlődnie (úgy is, hogy társíróval dolgozott együtt). Persze, első könyv, ne feledjük, az alapok pedig azért nem olyan vészesek, innen simán lehet még fejlődni. És hogy maradok-e a folytatásra? Magam sem tudom.

Hogy tetszik a borító? Egész ötletes, ezt elismerem, viszont nem biztos, hogy a boltban a kezembe venném, amíg meg nem látom az író nevét.

Kinek ajánlom elolvasásra? Graceffa és/vagy disztópia fanoknak mindenképpen. LMBT-fanoknak is, úgyse nagyon látunk ilyen szerelmi háromszöget.