Tudjátok, vannak azok a trilógiák, amiknél a második részben alig történik valami, és tulajdonképpen csak a lezárást, a nagy finálét vezetik fel. Na Az elillanó káprázat nagyon jó példa lesz a továbbiakban erre a jelenségre.

A történet a nagy szökés után nyit, Eve és Bram megérkezik a Mélységbe, a lány viszont megtudja, hogy az apját fogva tartják a Toronyban, így mindenképpen ki akarja szabadítani őt, miközben Silva mindenáron meg akarja találni a lányt, és mindenféle mocskos eszközt bevet a cél érdekében.

Ebben a kötetben már Michael is nézőpont karakter, ő volt az az őr, aki megölelte Eve-et az első kötetben, és emiatt magánzárkában végezte. Az ő fejezetei lettek a legjobbak, ezeket élveztem leginkább. A szerzőpáros nagyon szépen megmutatta Michael által a Torony működését és Silva aljasságát is. Az ő jelenetein borzongtam meg a legjobban, mert egyszerűen borzasztó volt látni, hogy ebben a sötét, kemény világban milyen sors vár azokra, akik ellenszegülnek a parancsoknak. Gyönyörűen lezongorázták azt, hogyan tud valakiben kialakulni a lázadó-szellem, és milyen nehézséget, fájdalmat okoz, ha olyan dolgot kell tenned, ami ellen a lelkiismereted ezerrel hadakozik.

Bram szála most kissé lapos lett, amit sajnáltam, mert az előző részben elég jó magánszálakat kapott, leginkább az apjával, vagy az Eve iránt érzett szerelme kapcsán. Most csak úgy úszott az árral, nem éreztem azt, hogy a jelleme bármerre is elmozdult volna, és nem tett hozzá sok mindent a cselekményhez. Ennyi erővel nem is kellett volna neki saját nézőpont…

A könyv legnagyobb hibája tulajdonképpen az volt, hogy az írók nem tudták milyen cselekményt alkossanak meg. Mintha csak a finálé felvezetése és a világépítés érdekelte volna őket, hoztak is egy csomó erős ötletet, zseniális találmányt, és az utolsó jelenet, illetve az a bizonyos nagy felfedezés az emberiség jövője kapcsán baromi érdekes és izgalmas, de pont mielőtt komolyabban kifejtette volna, véget ért a könyv. Érezhető volt, hogy az írók erre a pontra akartak eljutni, ezt a finálét akarták megírni a könyvhöz, de ha előtte lapos a cselekmény, az úgy nem túl nyerő.

De az, hogy „kiszabadítottuk Eve-et, most most mit csináljon a szervezet, jajj, menjünk vissza a Toronyba apuért” nem cselekmény. Nekem legalábbis nagyon kevés volt, és sokszor csak felvontam a szemöldököm azon, hogy a semmit milyen hosszasan taglalta a szerzőpáros, hogy közben minél részletesebben bemutathassa (az amúgy jól felépített) világot, amit annyira szerettek.

Azért Eve személyiségének a fejlődésére szerencsére gondoltak. Jó volt látni azt, ahogy Eve megtalálja a saját hangját, a saját erejét, és végre figyelembe veszi, hogy igenis ő a Megmentő, és ez jelent valamit. Még a Bram – Eve románc segíthetett volna, és kaptunk is pár szép jelenetet, de összességében azt éreztem, hogy látnom kéne a nagy szerelmet kettejük között, de valahogy nem kaptam meg. Persze, benne van az is, hogy új környezetbe kerültek és minden megváltozott kettejük között.

Értékelés: 6/10

Továbbra is azt érzem, hogy a szerzőpáros fogott egy erős ötletet, felépített egy érdekes világot, megalkottak tök jó karaktereket, de gondjuk van azzal, hogy valódi cselekménnyel és érdekes történésekkel szórakoztassanak.

Persze azért maga a könyv így is szerethető, sok pontján érdekes, a világ tényleg jó, még ha olyan „fideszesen” úgy is tesz, mintha egy kvázi csak férfiakból álló világban nem léteznének melegek… A szomorú ebben a sorozatban az, hogy annyi potenciál lenne, de nem használja ki igazán.

Hogy tetszik a borító? Szerintem gyönyörű, sikerült hozni az első rész borítójának a minőségét.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szeretted az első részt ezt se hagyd ki. És hogy elolvasom-e a trilógia lezárását? Ha már eddig kitartottam, kíváncsi vagyok mire megy ki a játék, mert a finálé tényleg nagyon erős lett.