Könyvkritika: Stephenie Meyer – Midnight Sun: Éjféli nap

A Twilight – Alkonyat mint sokaknak, nekem is meghatározó élmény volt az életemben, különösen mert pár, olvasás nélküli év után vezetett vissza a könyvek világába a ‘2000-es évek második felében. És azóta is rendszeresen olvasok, és írok is.

Az Alkonyatról megannyi cikk és videó született, legalább annyian szeretik utálni, mint amennyien mi annak idején szerettük olvasni. Ami engem illet, úgy érzem mindig is láttam a történet hibáit, sokszor guilty pleasure-ként éltem meg, de mégis, annyira szerettem, hogy amikor a New Moont olvastam majdnem elütött a villamos a Kálvin Téren, mert sétálás közben sem tudtam letenni a könyvet. Mert ami jó az jó, akkor is, ha nem minden része makulátlan.

Amint kiderült, hogy jön a Midnight Sun, én nagyon izgatott voltam. Már több, mint tíz év eltelt az Alkonyat olvasása és a film megnézése között, sok részlet homályos volt, emellett pedig mindig is kíváncsi voltam Edward gondolataira, érdekelt, hogy ő miként élte meg a szerelembe esésének a történetét. A Midnight Sun ennek a krónikája, az Alkonyat történetét meséli újra, de ezúttal Edward szemén át.

Amikor láttam, hogy ez a könyv több, mint 200 oldallal hosszabb az Alkonyatnál, abban reménykedtem, hogy kapunk majd rengeteg sosem látott jelenetet, sok közös pillanatot Cullenékkel és olyan történéseket, amikor nem volt jelen Bella. Nagy bánatomra ebből szinte alig volt, a könyv tulajdonképpen ugyanazokat a jeleneteket mesélte újra, amiket Bella szemén át már láthattunk.

De akkor mire fel ez a plusz 200 oldal? Hát Edward agymenéseire. Ő az a típusú főhős, aki mindent túlanalizál, és ugyanazokat a gondolatmeneteket írja le újra és újra, miközben maga a cselekmény alig halad előre. Sokszor azt éreztem olvasás közben, mintha egy helyben toporognék, amikor ugyanazt hallom vissza a századik meg a hétszázadik oldalnál is, hogy “nem vagyok méltó hozzá, nem lehetünk együtt, én egy gonosz vámpír vagyok“, az egy idő már sok. Nagyon sok.

Félre ne értsétek: az írónő valós okokat adott arra, hogy Edward miért akarja távol tartani magát a lánytól. Bella szemszögén át nem érződött ennyire, de Edward szemén át már igen, és valahol tényleg igaza volt a srácnak, tényleg nem jó ötlet, hogy együtt legyen a lánnyal. Másrészt viszont Edward tökéletesen figyelmen kívül hagyja, hogy Bella is tud önálló döntéseket hozni, fel tudja mérni a veszélyeket, a hátrányokat, és ha a lány döntött, a fiúnak azt illene tiszteletben tartania.

Így, hogy beleláthattunk Edward gondolataiba, egyszerre tűnt nagyon udvariasnak, kedvesnek, megértőnek, és a végsőkig elmaradott pasinak, aki a nő helyett akar dönteni, mert ő a férfi, és jobban tudja. Persze, Edward száz éve született, akkoriban ez volt a módi, a későbbi köteteknél pedig látjuk miként változik meg a viselkedése, így ezt elnézem neki, de ettől még nehéz volt erről olvasni most (no meg a hatásairól is). Másrészt viszont több olyan jelenet volt, ami az Alkonyatban soknak tűnt, mint amikor nézi Bellát alvás közben, Edward szemén át látva, és megismerve a gondolatait viszont már valahogy aranyosnak érződött a dolog.

A legnagyobb erénye ennek a könyvnek mindenképpen az üzenete, amit át akar adni. Emlékezzünk csak, Bella mennyire átlagosnak, egy senkinek érezte magát, miközben nem csak Edward, de mindenki más a suliban látta, hogy Bella minden, csak nem átlagos. És ez volt a szép ebben a köynvben: hogy megmutatta, még az a lány is lehet különleges, aki totál átlagosnak érzi magát.

Bella sosem látta igazán a saját értékeit, de Edward szemén át minden előjött: az, hogy mennyire jólelkű és kedves a lány, mennyire jó vele beszélgetni és még az a külső is, amit Bella átlagosnak érzett, Edward szemében gyönyörű tudott lenni. Én bízom benne, hogy azok a lányok és srácok akik senkinek érzik magukat, elolvassák az Alkonyatot és a Midnight Sunt, hogy lássák az igazat: valaki szemében mindig különleges és egyedi leszel. És ez a valaki simán lehet többesszám is.

A másik jó pont a könyvben mindenképpen a plusz infó volt Cullenékről, Alice képességének a működése például zseniális volt, és imádtam még jobban belelátni a Cullen család működésébe. Külön tetszett, hogy Edward hallotta mindenkinek a gondolatát, ki gondolta volna, hogy Jessica ennyire seggfej? És hát a kultikus jelenetek, mint a mezős, vagy éppen az a bizonyos családi ebéd itt is zseniálisak lettek.

Értékelés: 6/10

Úgy érzem Meyer ezt a regényt nagyon túlírta, ha egy rutinos szerkesztőnek megengedte volna, hogy a vadhajtásokat lemetssze a könyvből, akkor ez zseniális lehetett volna. Így viszont bármennyire is jó üzenetet akart átadni, bármennyire is működött a nosztalgia faktor és a jó karakterek, a zseniális világ, én mégis sokszor felssziszentem a túlírtságtól és Edward önismétléseitől…

Hogy tetszik a borító? Az eredeti fekete hátteres borító nekem nem igazán jön be, de igazából a special edition kiadás még kevésbé. Persze ízlések és pofonok.

Kinek ajánlom elolvasásra? Twilight rajongóknak mindenképpen, ha eddig még nem ismered Meyer világát, kezdj a Twilight – Alkonyattal, és a Midnight Sunt hagyd a végére, legalábbis, én ezt ajánlom.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be a kiadótól kedvezményesen! *