Könyvkritika: Alice Broadway – Spark (Ink trilógia 2.)

Sokakkal ellentétben a trilógia első részét én szerettem, annak idején nagyon belehabarodtam a történetbe, és emiatt a folytatásra is nagyon kíváncsi voltam. Sajnos azt kell mondjam, a Sparkot gyengébbnek éreztem az Inknél, de azért a záró részt mindenképpen el szeretném olvasni.

Leora nagy balhéja után a polgármester behívatja a lányt az irodájába, és elküldi őt a városból, az üresek falujába, Featherstone-ba kell mennie, hogy kém legyen. A polgármester háborút szeretne, Leora lehet a fő adu a kezében, és meg is fenyegeti a lányt, ha nem engedelmeskedik, a szerettei megkeserülik.

Ezzel a felütéssel startol el a történet, Leora pedig nem szívesen, de útra kel, és hamar Featherstone-ban találja magát. Amit a legjobban szeretek ebben a trilógiában, az Leora személyiségfejlődése és persze a szerző stílusa. Baromi olvasmányosan ír (sokszor még a semmiről is), az ember pedig tök gyorsan halad az olvasással, mert valahogy sikerül érdekessé varázsolnia a sztorit és jól esik olvasni.

Leora személyiségfejlődése is zseniális. A lány ugyanis lassan rádöbben, hogy Featherstone-ban abszolút nem az a helyzet, amit ő hitt, ott ugyanis az üresek éheznek, nincs ételük, a földjeiken alig terem valami, és úgy tűnik a polgármester mindenben hazudott róluk.

Szerettem átélni mindent, amit Leora felfedez az új hellyel kapcsolatosan, leginkább a mesék és a mondanivalójuk varázsolt el, különösen ahogy kiderült, sokszor ugyanaz az alapja mindkét oldal meséjének, csak nem mindegy ki mondja el a történetet. Leora pedig egy csomó olyan helyzetbe került, amikor el kellett döntenie, hogy kinek van igaza, netán mi van, ha mindenkinek igaza van, miben higgyen, melyik értékrend legyen az övé és tud-e tenni bármit, hogy javítson az új barátai sorsán.

A kémes szálat is szerettem, különösen miután elmesélték A Szent történetének a helyi változatát a gonosz kémről, aki elrabolta az üresek gyermekeit és aki miatt elkezdtek éhezni az üresek. A mesék eleve baromi erősek lettek, de ez vitte a prímet. Leora vívódása végig jól átjött, nagyon együtt tudtam vele érezni, és szerettem ám azt is, ahogy felnyílt a szeme.

Tekintve, hogy új helyszínen játszódott a sztori nagy része, kaptunk új szereplőket is. Leginkább Obel családját ismerhettük meg, akik befogadták magukhoz a lányt. A kedvenc új karakterem Ruth, a bölcs idős hölgy lett, minden jelenetét imádtam. Gull és Leora barátsága is tetszett, különösen ahogy megmutatták miként távolodik el a lány Veritytől. Néha a gyerekkori barátságok nem tartanak örökké és ez az élet rendje, klassz, hogy ez itt is megmutatkozott.

A sok pozitívum mellett viszont olvasás során sokszor úgy éreztem, a könyv nem szól semmiről azon túl, hogy Leora felfedezi, egyik társadalom sem tökéletes, és a kommunikáció lenne a kulcs. Maga a világ ábrázolása egyszerre zseniális és homályos. Saintstone technikailag fejlett, Featherstone-ban középkori állapotok uralkodnak, a nem túl távoli településekről, országokról semmit se tudni, arról se hogy most egy külön országban vannak. Mindez azért furcsa, mert sokszor nem is értem miért nem mennek el az emberek Featherstone-ból, miért tűnik jó dolognak úgy ott élni, hogy “majd összelopkodjuk a kaját oszt jó lesz nekünk“.

A történet során rengetegszer elhangzik, hogy Leora a kulcs, ő a legfontosabb, mert üres is, meg tetovált is, és hű. De ez végig csak beszéd volt, nem éreztem olyan jelenetet, ahol Leora annyira fontos lett volna. Mint amikor bevonult a városba, hogy rendet tesz, erre nem tudott csinálni kábé semmit, és végig ezt éreztem nála, hogy csak dróton rángatják őt, az egyetlen eredmény amit elér, az a kötet végén a nagy felfedezése, ami nyilván nem semmi, de messze nem tűnik olyan kulcs-karakternek, mint amilyennek be akarják állítani.

A könyv akciók terén is eléggé alulmúlta a várakozásaim. Bár az író szerzői stílusa nagyon olvasmányos és magával ragadja az embert, ha mélyebben belegondolok, semmi nem történik igazán a könyvben. Leora megismeri a helyi szokásokat, az embereket, eljárogatnak ide-oda, meséket hallgat, miközben végig azon kattogunk, hogy itt háború fog kitörni, eközben meg kábé semmi sincs. Ez így nekem furán jött le.

Szerintem egy YA regénytől sem lehet elvárni, hogy legyen benne romantikus szál. Anélkül is vannak jó YA történetek. De ha már úgy döntünk, hogy teszünk bele romantikát, akkor az legyen jó. Na itt a párosunk között zéró kémiát éreztem, ráadásul miután a történet egy pontján Leora kijelenti, hogy a másik nem érdekli őt, meg félreértelmezte a jeleket, és amúgy is, ha történik vele valami baj, hát ez van, kevésbé tudtam ujjongani a romantikus(nak szánt) jeleneteik kapcsán.

Értékelés: 6/10

Sajnos ez a rész nekem egy kissé csalódás volt, ennél többet vártam, de még így is rengeteg mindent szeretek a sorozatban, Leora karakterét pedig különösen. Ráadásul a könyv utolsó fejezetei iszonyú erősek lettek, így ha megjelenik, mindenképpen el szeretném olvasni a trilógia lezárását is.

Hogy tetszik a borító? Gyönyörű, akárcsak az első részé. A könyvespolcom egyik ékessége ez a sorozat.