A rákról szóló filmek mindig felkavarnak, és nem csak azért, mert tudjuk, hogy mi a vége. Egyszerűen még mozgóképen is borzasztó átélni, ahogy egy halálos betegség tönkreteszi nem csak egy ember, hanem egy egész család életét. És ezt a szituációt a Máris hiányzol iszonyú jól megfogta.

A középpontban Jess (Drew Barrymore) és Milly (Toni Collette), akik már kislánykoruk óta a legjobb barátok. Most már negyven körül járnak, családjuk van és boldog párkapcsolatuk. Amikor már minden jól alakul, kiderül, hogy Milly mellrákos, és megkezdődik a harc.

Korábban halálos beteg témát tinifilmeknél láttam, így érdekes volt mindezt egy negyven éves nő szemén átélni. Egyszerűen sajnáltam őt, Collette pedig nagyon jól átadta Milly karakterét. Nem lehetett nem együttérezni a nővel, és ez sokat segített, mert sok ponton elég furán kezelték az írók Millyt.

Ha negyvenes édesanya vagy két kisgyerekkel, és kiderül, hogy mellrákod van, és meghalhatsz, nem miattuk leszel a legjobban kiakadva? Millynél is előjött a dolog, de nem ezt domborították ki. Az írók a fő gondjának kábé azt emelték ki, hogy a betegség miatt elveszíti a nőiességét, ami mindig a lénye legfontosabb részét képezte (szerinte). Nem fog már tetszeni a pasiknak, és ez fáj neki – és emiatt hoz meg néhány hülye döntést is.

Nem azt mondom, hogy aki anya, az ne legyen egyben nő is, csak egyszerűen számomra furcsa volt, hogy mennyire elment a fókusz. Mert tényleg nehéz elképzelni, hogy egy Millyhez hasonló nő, aki szereti a gyerekeit, tényleg azon aggódna 0-24, hogy szép-e még. Persze pasiként ezt nyilván nehezebb megítélnem, így  csak annyit mondhatok, hogy ez számomra volt különös.

Másrészt viszont jól átadták az írók a rákkal, és a betegséggel együtt járó összes apróságot. Több torokszorító jelenet volt, és nem csak a végén. Legjobban a parókavásárlás fogott meg, ott majdnem eltört a mécses. Viszont amikor a gyerekek szembesültek az anyjuk betegségével, és annak romlásával, na ott elvesztem. Zokogtam.

Másik főhősünk a Drew Barrymore által alakított Jess volt, aki évtizedeken át a legjobb barátnője árnyékában élt. Most már megfelelőnek érzi az időt, hogy gyermeket vállaljon és családot alapítson, és épp akkor tudja meg, hogy a lombik program sikerült, amikor Millyn igazolják a kórt.

Érdekes volt látni, hogy míg egyik fronton egy új élet születése, és valaminek a kezdete az ábra, addig a másikon a rettegés a haláltól, az elmúlástól. A kontraszt jól átjött, és jó mélységet is adott a filmnek. Nem lehetett nem agyalni rajta.

A főszereplők barátsága pedig egyszerűen zseniális volt. Imádtam a közös jeleneteiket, akár veszekedtek, akár jópofáskodtak egymással. Legjobban az lepett meg, ha a helyzet úgy hozta, ők is pont úgy szívatták egymást, mint ahogy én szoktam a legjobb barátommal. És pont emiatt sikerült még jobban átélni a helyzetet.

Értékelés: 8/10

Fontos témáról szólt a film, rengeteg érzelmet és gondolatot átadott, és remélem ezután többen elmennek majd mammográfiára. Jól átélhető a film, és szerethető is, csak néhol idegelt, leginkább Milly némely döntése, amire a rák sem lehet feloldozás. De még így is örülök, hogy megnéztem.

Kinek ajánlom megtekintésre? A Csillagainkban a hiba rajongóinak mindenképpen, ilyen ugyanis az, ha nem a lányt, hanem az anyát támadja meg a rák. Oké, ez nem egy könnyed sztori (noha vannak vicces részei), de hiszem, hogy érdemes megnézni, sokat ad az ember lelkének.