Alig vártam már, hogy elolvassam ezt a részt, mert az előző kötet nagy meglepetésemre instant szerelem lett, nagyon ütős volt a történet, a karakterek, és leginkább a stílus volt az, ami vitt előre. (Bővebben az értékelésemben leírtam). A második rész viszont nem tetszett annyira. Bár ezzel is gyorsan haladtam, de valahogy nem volt meg benne az az extra, mint a nyitánykor.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is nem varázsolt el ennyire a második rész, és aztán rájöttem. Most kaptunk Rush nézőpontot, míg az első kötetben csak Blaire mesélt. Bár Glines megugrotta a szintet, tehát so-so hiteles volt a férfi nézőpont és elkülönült a szóhasználat, de sajnos a váltott nézőponttól tét nélküli és unalmas lett a regény.

Míg az első részben csak Blaire mesélt, addig maguk a konfliktusok – legyenek bármilyen banálisak is – működtek, mert nem láttunk bele Rush fejébe, nem tudtuk, hogy min jár az agya. Addig itt mindkét karakter gondolatait ismertük, és minden konfliktusnál, amit kitalált az írónő, egy pillanatra sem kellett izgulni, mert rögtön tudtuk a választ. Mint amikor Blaire azon parázott, hogy Rush a húgát választja majd vele szemben. Nyilván tudtuk, hogy erre esély nincs, mert Rush egy csomószor kimondta a saját nézőpontjában. És emiatt nem működött az izgi-faktor a könyvben…

Pedig maga a történet még jó is lehetett volna. Ott nyitunk, ahol az előző kötet véget ért, Blaire nyilván visszatér a puccos városba, mert pénzre van szüksége, és Woodsnál jó munkát kap. És ha már ott van, naná, hogy a Rush iránti érzései is fellángolnak, miközben a fiú vissza akarja szerezni a lányt.

Az írónő kitalált egy kissé klisés, de kétségkívül működő elemet: Blaire még a könyv elején (kábé a második fejezetben) megtudja, hogy terhes, ez ad azért némi pluszt, hiszen így sokkal nagyobb a tét, és ettől valahogy csak még jobban drukkol az ember Blaire-nek, hogy ne kelljen egyedül felnevelni a kicsit és meg tudják oldani a gondjaikat a pasival.

Problémák pedig azért akadnak, Rush családja, és leginkább Nan továbbra is keveri azt a bizonyost, és szóba kerül például a kettejük között húzódó szakadék anyagi értelemben is, végtére mindketten más világból származnak. Az írónő alapvetően jó konfliktusokat talált ki, ha csak Blaire nézőpont lett volna ismét, akkor a regény nagyon működött volna, tudtunk volna izgulni, de így sajnos kevésbé jött össze.

A mellékszereplők azért kárpótoltak, Bethy például továbbra is zseniális, Woods karakterét is nagyon megszerettem, utóbbi saját regényére például nagyon kíváncsi leszek. Sokat adott a könyv végi monológ is Blaire apjától, mert fontos dolgokról mesélt, jó üzenetet adott át, és a kiderült infók is hoztak egy kis WTF faktort, ami azért nagyon kellett. És hát, ha már a könyv vége, az a hiszti, amit Rush levágott, hát gyerekek, nem is értem, hogy Blair miért nem menekült el. (Ha odaértek, megértitek, ígérem :))

Értékelés: 6/10

Minden bizonnyal sokan könyörögtek az írónőnek a Rush nézőpontért, de én úgy érzem ez nyírta ki a könyvet, emiatt nem működtek a konfliktusok. A karakterek, a kémia, az erotikus részek továbbra is erősek, jó a közeg is, Abbi Glines stílusát még mindig szeretem, ezért is vagyok kicsit csalódott.

Hogy tetszik a borító? Jobban bejön, mint az előző részé, szép a páros a borítón és jók a színei.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha tetszett az előző kötet ezt se hagyd ki! És bár van harmadik rész, de az írónő szépen lezárta a sztorit itt is, így én nem tudom tovább olvasom-e.

Sosem elég – Blogturné

Könyvkritika: Abbi Glines – Fallen too Far: Beléd esve