A napokban jelent meg Colleen Hoover új regénye, a November 9. Hoztam 10 romantikus és humoros idézetet a könyvből, hátha megjön a kedvetek a történethez! 🙂

#1

„Amikor meglátom, először az jut eszembe, hogy bárcsak két éve történt volna ez.
Gyakran gondolok erre, amikor olyan fiúkba botlom, akikhez talán vonzódhatnék. És ez a srác határozottan helyes. Nem olyan tipikus hollywoodi filmsztár módon, sokkal inkább mint a többi pasi ebben a városban. A sikeres színészeket mintha öntőformával gyártanák, és az összes abba a formába akarna illeni – mind szinte ugyanúgy néznek ki
Ez a srác épp az ellentétük. A borostája nem szimmetrikusan kimunkált műalkotás, hanem foltos és egyenetlen, mintha sokáig dolgozott volna éjjel, és tényleg nem maradt volna ideje borotválkozni. A haja nincs belőve zselével a borzas „most keltem az ágyból” frizura kedvéért. Ennek a fiúnak tényleg borzas a haja. Csokoládébarna tincsek omlanak a homlokára, némelyik rendezetlenül, elszabadulva. Olyan, mintha túl későn ébredt volna egy találkozó előtt, és nem vette volna a fáradságot, hogy belenézzen a tükörbe.
Az ilyen ápolatlan külsőnek lankasztóan kéne hatnia, de pont ez az, ami annyira furcsa. Annak ellenére, hogy egy csöppet sincs magával elfoglalva, ő az egyik legvonzóbb pasi, akit valaha láttam.
Azt hiszem.
Lehet, hogy ez csak a tisztaságmániám mellékhatása. Talán csak annyira kétségbeesetten vágyom arra a fajta rendezetlenségre, amit ez a srác mutat, hogy összekeverem az irigységet a csodálattal.
Az is lehet, hogy csak azért látom helyesnek, mert azon kevesek közé tartozik, akik az elmúlt két évben nem kapták el rögtön a tekintetüket amint egymás szemébe néztünk.”

#2

„Megmozdul, ahogy kezdek közelebb érni, a bámulása pedig hirtelen túl sok lesz. Túl követelőző. Érzem, hogy elpirul az arcom és bizsereg a bőröm, ezért lenézek a lábfejemre, s hagyom, hogy a hajam az arcomba omoljon. Még be is kapok egy tincset, hogy még jobban eltakarjam magam előle. Nem tudom, miért feszengek a tekintetétől, de feszengek. Néhány másodperccel ezelőtt még arra gondoltam, mennyire hiányzik, hogy bámuljanak. Most pedig, amikor megtörténik, csak azt várom, hogy nézzen másfelé.
Pont, mielőtt teljesen kikerülne a látókörömből, felé kapom a tekintetemet, és egy halovány mosolyt látok az arcán.
Biztos nem vette észre a hegeimet. Csak ez lehet az oka annak, hogy egy magafajta pasi rám mosolygott.
Pff! Bosszant, hogy egyáltalán így gondolkodom. Régen nem ilyen csaj voltam. Régen magabiztos voltam, de a tűz martalékává lett minden csepp önbizalmam. Megpróbáltam visszaszerezni, viszont nehéz elhinni, hogy bárki valaha is vonzónak találna, miközben tükörbe sem bírok nézni.”

#3

„Ugyanaz a mosoly ül az arcán, amit nemrég rám villantott, csak ezúttal nem kapom el a tekintetemet. Sőt, végig tartom vele a szemkontaktust, ahogy odajön az asztalunkhoz. Mielőtt reagálhatnék, máris lehuppan mellém.
Atya gatya, mit csinál ez?
– Bocs, hogy késtem, bébi – karolja át a vállamat.
Úgy nevezett, hogy bébi. Egy random csávó csak úgy átkarolta a vállamat, és lebébizett.
Mi a fene folyik itt?
Apámra pillantok. Arra gondolok, hogy talán benne van a keze ebben az egészben, de ő mintha még értetlenebbül nézne a mellettem lévő idegenre, mint én.
Megmerevedek a srác karja alatt, amikor érzem, hogy oldalról puszit nyom a hajamba.
– Átkozott Los Angeles-i forgalom! – motyogja.
Random Csávó belepuszilt a hajamba.
Mi…
Folyik…
Itt…?
A pasi kezet nyújt az asztal fölött apámnak.
– Ben vagyok – mutatkozik be. – Benton James Kessler. A lánya barátja.
A lánya… mije?”

#4

„– Azt gondolod, hogy csak úgy teszek, mintha flörtölnék veled, hogy jobban érezd magad a bőrödben?
– Nem azt csinálod?
Tényleg így gondolja? Tényleg nem szoktak flörtölni vele? A hegek miatt, vagy a hegek miatti önbizalomhiánya miatt? Biztosan nem ennyire sekélyesek a srácok, mint ahogy azt sugallja. Ha mégis, akkor minden férfi nevében szégyellem magam. Mert ennek a lánynak alig kellene tudnia lerázni magáról a flörtölő pasikat, nem pedig megkérdőjelezni az indítékaikat.
Megdörzsölöm a megfeszült államat, úgy fontolgatom, mit válaszoljak. Persze, amikor ma este felidézem majd ezt a pillanatot, eszembe fog jutni egy csomó pompás reakció. De most… Nem jut eszembe a tökéletes válasz, amivel kimenthetném magam.
Azt hiszem, egyszerűen csak őszinte leszek. Vagyis nagyjából őszinte. Ez tűnik a legjobb stratégiának ezzel a lánnyal, mivel úgy lát át a kamuzáson, mintha átlátszó papírra írnák.
Most én vagyok az, aki mélyet sóhajt.
– Akarod tudni, mit gondoltam, amikor először megláttalak?
– Amikor először megláttál? – biccenti oldalra a fejét. – Úgy érted, hogy már egy egész órája?
A cinikus beszólásával mit sem törődve folytatom.
– Amikor először elsétáltál előttem, mielőtt félbeszakítottam az apáddal az ebédet, végig a fenekedet néztem, ahogy elcsörtettél. Muszáj volt eltöprengenem, hogy vajon milyen bugyi van rajtad. Végig ez járt a fejemben, amíg bent voltál a mosdóban. Tangás típus vagy? Vagy nem is hordasz bugyit? Csak mert nem láttam a normál bugyi körvonalát a farmerod alatt. Mielőtt kijöttél a mosdóból, kicsit összeszorult a gyomrom a félelemtől, mert nem tudtam, akarom-e látni az arcodat. Hallottam a beszélgetéseteket, és már tudtam, hogy magával ragadott személyiséged. De mi a helyzet az arcoddal? Úgy tartja a mondás, hogy soha ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján, viszont mi van akkor, ha valahogy sikerült beleolvasnod a könyvbe, mielőtt láttad volna a borítót? És mi van, ha nagyon tetszik, amit olvastál? Persze, amikor a könyv közelébe kerülsz, és először fogod látni a borítóját, akkor reméled, hogy olyan lesz, amilyet vonzónak találsz. Mert ki akar egy olyan bámulatosan jól megírt könyvet a polcára, ha egy szar borítót kell bámulnia?”

#5

„– Légyszi’, ne mondd, hogy az a fajta kérkedő értelmiségi vagy, aki annak alapján ítéli meg az embereket, hogy mit olvasnak.
– Egyáltalán nem – rázza a fejét azonnal. – Csak egyáltalán nem értek a romantikus regényíráshoz. Tizennyolc éves vagyok. Aligha számítok szakértőnek a szerelemben.
A gardróbból kilépve nekitámaszkodom az ajtónak.
– Még sohasem voltál szerelmes?
– Persze, hogy voltam – bólint. – De nem olyan romantikus regénybe illő módon, úgyhogy közöm sincs egy ilyen megírásához – huppan le az ágyamra, hogy a támlának dőlve nézni kezdjen.
– Szerinted Stephen Kinget tényleg kinyírta egy bohóc? – szegezem neki a kérdést. – Shakespeare tényleg felhajtott egy fiola mérget? Persze, hogy nem, Ben. Nem véletlenül hívják a műfajt fikciónak. Neked kell kitalálni a szarságokat.”

#6

„Félresöpri a tincseket a homlokomból úgy, hogy gyengéden végighúzza rajtuk az ujját, amíg már nem lógnak az arcomba.
– Azért hordod így a hajadat, mert nem akarod, hogy az emberek túl sokat lássanak belőled. Azért hordasz hosszú ujjú, galléros blúzokat, mert úgy gondolod, hogy az segít. De nem segít.
Olyan érzés, mintha a szavai egy-egy ökölcsapást mérnének a gyomromra. Elhúzom az arcomat a kezétől, de behunyva tartom a szememet. Mindjárt megint elsírom magam, pedig már eleget sírtam a hülye évforduló miatt.
– Az emberek nem a hegek miatt jönnek zavarba, amikor rád néznek, Fallon. Hanem azért jönnek zavarba, mert érezteted velük, hogy rád nézni helytelen dolog. Pedig hidd el nekem, hogy te az a fajta vagy, aki akarja, hogy bámulják.
Érzem, hogy ujjaival az államat cirógatja, amitől összerezzenek.
– Egészen fantasztikus a csontszerkezeted. Tudom, hogy ez elég fura bók, de igaz.
Ujjai az államtól az ajkamig vándorolnak.
– És az ajkad! A férfiak azért bámulják, mert kíváncsiak, milyen lehet megízlelni. A nők pedig irigységből bámulják, mert soha többé nem kellene rúzst venniük, ha ilyen színű lenne a szájuk.”

#7

„– Mihez kezdjek veled, Ben, az író?
– Ha megcsókolnál, attól jobban érezném magam.
– Semmiképp – rázza meg a fejét az ágy felé indulva. Leül a szélére, és megfogja a könyvet, amit az előbb olvastam. – Sok romantikus regényt olvastam, szóval tudom, mikor megfelelő az időzítés. Ha csókolózni fogunk, annak könyvbe illőnek kell lennie. És miután megcsókolsz, azt akarom, hogy felejts el mindent arról az Abitha nevű csajról, akit folyton emlegetsz.
Én is odamegyek az ágyhoz, hogy leheveredjek a másik felére. Ő a támlának dőlve ül. Az oldalamra fordulva felkönyökölök.
– Ki az az Abitha?
– Helyes – vigyorog rám. – Mostantól ha megismerkedsz egy lánnyal, jobban teszed, ha nem hozzá hasonlítod, hanem hozzám.
– Téged használni etalonként abszolút igazságtalan a nőtársadalom többi tagjára nézve.”

#8

„– Nem akarok, barátot, Ben.
– Akkor szakítasz velem?
– Tudod, hogy értem – forgatja a szemét, aztán elhúzza a kezét az arcomtól, és leteszi az ágyra kettőnk közé. – Még csak tizennyolc évesek vagyunk. Én elköltözöm New Yorkba. Alig ismerjük egymást. És megígértem az anyámnak, hogy senkibe sem leszek szerelmes huszonhárom éves koromig.
Egyetértek, egyetértek, egyetértek… mi van?
– Miért pont huszonhárom?
– Anya szerint az emberek többsége huszonhárom éves korára jön egyenesbe az életével. Biztosra akarok menni, hogy már tudom, ki vagyok, és mit akarok az élettől, mielőtt megengedem magamnak, hogy szerelmes legyek. Mert szerelembe esni könnyű, Ben. A neheze akkor jön, amikor ki akarsz jönni belőle.
Van benne valami. Ha valaki olyan, mint a Bádogember.
– Hogyan tudod eldönteni, hogy szerelmes legyél-e valakibe vagy ne?
– Szerelembe esni talán nem tudatos döntés, de kivonni magadat a helyzetből, mielőtt megtörténne, már az. Úgyhogy ha megismerkednék valakivel, akibe úgy gondolom, hogy szerelmes lehetnék… akkor egyszerűen távol tartom magam tőle, ameddig nem állok készen.
Hűha! Olyan, mint egy mini Szókratész ezekkel az életbölcsességekkel. Úgy érzem, hogy talán jegyzetelnem kéne. Vagy vitába szállni vele.
Őszintén szólva viszont megkönnyebbülök, hogy ilyeneket mond, mert féltem, hogy a megrészegülésig fog csókolni, és az este végére meggyőz, hogy lelki társak vagyunk. Mert isten látja lelkemet, én fejest ugranék az egészbe, ha kérné, holott tudom: végképp nem kéne ezt tennem. A srácok nem mondanak nemet egy ilyen lánynak, akármennyire is taszítja őket a párkapcsolat. Ha a srácok jó melleket látnak jó humorérzékkel párosítva, úgy gondolják, hogy rátaláltak a kicseszett Szent Grálra.
De öt év egy örökkévalóságnak tűnik. Biztosra veszem, hogy öt év múlva nem is fog emlékezni a mai estére.”

#9

„– Van egy idézet Dylan Thomastól, a kedvenc költőmtől, amiről te jutsz eszembe.
– Mi az?
Lassú mosolyra húzódik a szája. Előrehajol, hogy az ajkaimnak suttogja.
– „Vágyom elköltözni, de félek: szétvetné a még le nem élt életem.”
Hűha! Jól csinálja. És csak még jobb lesz, amikor rátapasztja meleg ajkait az enyémre, és az arcomat a két tenyerébe fogja. Felemelem a kezem, hogy mindkettővel beletúrjak a hajába. Teljesen átengedem neki az irányítást, hogy milyen tempóban és milyen mélyen akar csókolni. Lágyan, de lényegre törően csinálja. El tudom képzelni, hogy ugyanúgy ír, ahogyan csókol. Gyengéd érintésekkel a billentyűzeten, minden egyes szót alaposan átgondolva, célra törően befejezve.
Úgy csókol, mintha emlékezetessé akarná tenni a csókját. Hogy melyikünk számára, azt nem tudom, de hagyom neki, hogy a lehető legtöbbet elvegye magának ebből a csókból, és én is beleadok neki mindent. Tökéletes. Jólesik. Nagyon jólesik.”

#10

„– Árulj el nekem valamit! – szólal meg. – Tízes skálán mennyire volt könyvbe illő az első csókunk?
Tökéletesen humoros az időzítése. Mosolyogva ráharapok az alsó ajkára.
– Legalább hetes.
– Komolyan? – húzódik hátra döbbenten. – Ennyi jár nekem? Egy hetes?
– Olvastam pár nagyszerű első csókról – vonok vállat.
Színlelt megbánással lehajtja a fejét.
– Tudtam, hogy várnom kellett volna. Kihoztam volna tízesre, ha van egy tervem – lép hátra, hogy elengedjen. – Ki kellett volna, hogy vigyelek a reptérre, és amint odaérsz a biztonsági ellenőrzéshez, drámaian kiáltsam a nevedet, miközben feléd rohanok lassított felvételben.
Azzal ott, helyben leutánozza a mozdulatot.
– Faaalllooon! – kiáltja színpadiasan elnyújtott hangon, és felém nyújtja a karját. – Neeee haaaagyj eeeeeel!
Nevetek, mikor végez a jelenettel, és megint átöleli a derekamat.
– Talán ha a reptéren csinálod, megér legalább egy nyolcast. Esetleg kilencest, hitelességtől függően.
– Kilencest? Ennyi? Ha az is csak kilenc, akkor mi a francra jár a tízes?
Elgondolkodom ezen. Mitől olyan fantasztikusak a csókjelenetek a könyvekben? Eleget olvastam már ahhoz, hogy tudnom kellene.
– A gyötrődés – felelem. – Határozottan kell egy kis gyötrelem, hogy meglegyen a tízes.
– Miért éppen a gyötrődés lenne tízes? – értetlenkedik. – Mondj néhány példát!
Hátrahajtom a fejemet a kocsira, és töprengve nézek fel az égre.
– Nem tudom, helyzettől függ. Például a párnak nem szabadna együtt lennie, így a tilalomfaktorból ered a gyötrődés. Vagy talán évek óta a legjobb barátok, és a kimondatlan vonzalom miatt elegendő gyötrődés halmozódik fel ahhoz, hogy tízes legyen a csók. A hűtlenség néha hozzátesz a helyzethez a lelkifurdalás gyötrődésével , de ez függ a szereplőktől és a szituációtól is.
– Ez egy katyvasz – állapítja meg. – Azt mondod, hogy ha egy másik lánnyal járnék, és úgy csókollak meg a folyosón, ahogy megcsókoltalak, akkor már tízes lenne hetes helyett?
– Ha egy másik lánnyal járnál, akkor kezdjük ott, hogy soha be sem tehetted volna a lábad a lakásomba – dermedek le hirtelen a gondolattól. – Várj, ugye nincs igazi barátnőd? Ugye?
– Ha lenne, akkor tízes lenne a következő csókunk? – von vállat.
Jaj, istenem! Kérlek, mondd, hogy nem lettem másodhegedűs.
– Nyugi – neveti el magát, amikor meglátja az ijedséget az arcomon. – Te vagy az egyetlen barátnőm, aki mindjárt szakítani fog velem, és elköltözik az ország túlsó felére – nyom egy puszit a hajamba. – Csak óvatosan, Fallon! Törékeny a szívem. ”