Vannak olyan könyvek, amiknél rögtön tudom: nekem ez kell! Ilyen volt nálam a Bicebóca szívek is. Szeretem a francia regényeket, hogy a rövid tartalmuk dacára mennyire mély és érzelemdús történetet képesek átadni. És ezt hozta a Bicebóca szívek is, de nem tagadom, ennél kicsit többre számítottam.

A könyv alaptörténete zseniális. Egy iskolában létrehoznak egy csoportot olyan tanulók részére, akik autisták, mozgássérültek, vagy egyéb problémákkal küzdenek. Ezen diákok együtt tanulnak az „egészséges” társaikkal, és így alakulnak ki köztük barátságok, szerelmek. Már maga az alapgondolat is tök jó, ugye?

* Kíváncsi lettél? Ide kattintva kedvezményesen beszerezheted! *

Nem vagyok szociológus, szóval, lehet, nincs igazam, de úgy érzem, hogy ha a szegregáció már fiatal korban megkezdődik, tehát, ha külön iskolába íratják be például a vak diákokat, akkor felnőtt korban is sokkal nehezebb lesz az alkalmazkodás. És nem csak a vak diáknak, hanem az egészségesnek is. Mert csak úgy élhetünk együtt egy nagy társadalomban, ha mindenki ismeri, tiszteli és megérti a másikat – a szegregáció pedig pont ezt lehetetleníti el. (De egy szociológus biztos meg tudná magyarázni, hogy miért jobb egy vak diáknak – hogy a példánál maradjunk – ha a vakok iskolájában tanul inkább. És nagy eséllyel sok mindenben igaza lenne)

Szóval, a történetnek több nézőpontkaraktere volt, de az abszolút főszereplő egyértelműen Vlad volt. A srác, aki úgy jár, hogy azt hinnénk, mindjárt összeesik, de mindent megtesz, hogy ez ne befolyásolja az életét. Imádtam végigélni a srác személyiségfejlődését, és persze azt, ahogyan szerelmes lesz. Annyira drukkoltam neki és Lounak, hogy az valami hihetetlen. Mert Vlad tényleg egy könyves álompasi volt: kedves, vicces, segítőkész, a jó dumája mindent letarolt, és egyszerűen olyan a srác, akivel mindenki barátkozna. Az meg kit érdekel, hogy másként jár, mint mi?

Vlad karaktere volt egyértelműen a legjobban kidolgozott. Nála tökéletesen átjött például a szülői háttér, az, hogy milyen volt neki így felnőnie, és egyáltalán, mit jelent számára az iskola, az állapota, és persze a szerelem. De legjobban a barátságát szerettem Saiddal, a suli rosszfiújával, akit már a könyv elején majdnem kicsapnak. Ezek ketten őrült jók voltak együtt, és nem csak az első találkozásuk.

Ráadásul az írópáros nem kertelt, Said nézőpontjában például előjött az, hogy ő mit érez, amikor a tanárnő csak azért nem bünteti meg Vladot, mert problémái vannak, míg vele mindenki másként bánik, mert rosszfiúnak hiszik őt, holott csak a körülmények áldozata. Az ő romantikus szála, a bőrszíne miatti elfogadás-kérdés, és persze a boksz-szál is nagyon jól átjött. Egyszerűen őrült jó figura volt.

Akadt viszont két olyan nézőpont karakter is, aki annyira a felszínen ragadt, hogy még a nevüket sem jegyeztem meg – ez pedig gond. A tolószékes lány például fejezetenként lett másba szerelmes, az autista (? – nekem annak tűnt) fiúnál pedig bár átjött pár dolog, de kicsit úgy érzem, az írók itt csak a felszínt kapargatták ahelyett, hogy megmutatták volna igazán, hogy mi lakozik a mélyben.

Most először éreztem egy francia könyvnél azt, hogy a rövid hossz a könyv hátrányára válik. Igazából mindegyik főszereplőnél lett volna még mit mesélni, lehetett volna hová mélyíteni a karaktereiket, az életüket, a beilleszkedési nehézségeiket, vagy éppen az örömüket. Azt nem mondom, hogy ettől rossz a könyv, mert nem az. Csak a jó téma, és az alapos utánajárás után örültem volna egy mélyebb, mindenre alaposan kiterjedő könyvnek. Még úgy is, hogy Vlad szálát rendben találtam ilyen szempontból.

A legnagyobb meglepetést a végére hagytam: ő pedig az igazgatóhelyettes volt, mint nézőpont karakter. Érdekes volt belátni az ő életébe, átélni, hogy milyen felelőssége van, mennyire magányos tud lenni, és egyáltalán, mit jelent neki az, ha egy diák hozzáfordul valamivel, amiből neki plusz munkája lesz. Tiniként talán nem értettem volna meg a karaktert, de most már teljesen együttérzek vele, és imádom. A sorozatfüggőségében pedig naná, hogy magamra ismertem.

Értékelés: 8/10

Szerintem ez egy fontos könyv, olyan, amit minél több embernek el kéne olvasnia. Nem hiába nyert annyi díjat: közérthetően mesél az elfogadás fontosságáról, és valós élethelyzeteken keresztül mutatja meg, hogy mit jelent kitaszítottnak lenni, vagy egy-egy kedves szó mennyit segíthet.

Bár pár karakternél az írók csak a felszínt kapargatták, de így is átjött a lényeg: mindenki csak nyerhet azzal, ha minden ember felé nyit. Ráadásul a történet tényleg nagyon szerethető, a közösségi összefogós ötlet pedig mindent vitt.

Hogy tetszik a borító? Imádom, hogy vörös az alapja, és a papírszívek is passzolnak a sztorihoz, mert bizony akad itt szerelem bőven. Szóval, nekem bejön, és illik a könyvhöz.

* Kíváncsi lettél? Ide kattintva kedvezményesen beszerezheted! *