A Párválasztó életem egyik legmeghatározóbb sorozata. Imádtam minden egyes pillanatában, és úgy vártam az új kötetek megjelenését, mint más a karácsonyt. Éppen ezért felőlem bármilyen Cass könyv érkezhet, rögtön felkerül a kívánságlistámra, és ez nem volt másként A szirénnel sem.

Az írónőnek ez volt a legelső megjelent regénye, magánkiadásban látott napvilágot 2009-ben. Végül a Párválasztó sikere után nagy kiadónál is megjelenhetett új borítóval, és persze szerkesztve. És milyen volt a kötet? A felemás élmény a lehető legjobb, amivel ki tudnám fejezni. Mert akadtak nagyon jó pillanatai, és sajnos kissé gyengébbek is.

A történet hősnője Kahlen, a szirén. A lány hajója nyolcvan éve elsüllyedt, de az Óceán megmentette őt egy feltétellel: száz évig a szolgája lesz, és öregedni sem fog. Szirénként kell énekelnie, hogy újabb hajók süllyedjenek el, és legyenek az emberek öngyilkosok, így táplálva és életben tartva az óceánt. Száz év szolgálat után pedig újra emberként élhet, igaz, minden emlékét elveszítve.

Kahlen már nyolcvan évet lehúzott, húsz lenne hátra a nagy szabadságig. Nehezen viseli, hogy kvázi miatta halnak meg az emberek, hiába tudja, hogy a természet körforgásához ez kell. Százak halála azért, hogy milliárdok éljenek. A lány végül szerelmes lesz egy fiúba, és ha megszólal előtte, a fiú önkéntelenül is az óceánba akar fulladni majd. Ráadásul a sziréneknek tiltott a szerelem.

Gondolom már ennyiből ki is derült, hogy Cass ismét zseniális milliőt teremtett a regényéhez. A szirén téma zseniális, az ötlet, a kidolgozottság, a szabályrendszer, mind nagyon ötletes. Milyen fájdalmas lehet már, ha az énekeddel százak-ezrek haláláért vagy kvázi felelős. Ilyenkor kit vígasztalna az, hogy az Óceánnak is „ennie kell„, különben „meghal”, és nem teremt életet milliárdoknak? Attól még a szirén a gyilkos, és ennek a lelki terhét cipelni nem egyszerű.

Külön szerettem azt, hogy több szirén van. Kahlen nővérei, barátai nagyon jó karakterek voltak. Aisling lett a kedvencem, különösen miután felfedte a titkait. De a mindig bulizó Elisabeth is szuper karakter volt, a hol komoly, hol komolytalan Maika is imádnivaló lett. Padma pedig, na ő aztán mindent vitt, a háttértörténete pedig nagyon elgondolkodtatott. A legjobb az egészben pedig a testvéri kötelék volt: az, ahogy együtt próbálták túlvészelni a szolgálati időt, és a szirénséget mindannyian máshogy élték túl, másként dolgozták fel a tetteiket.

A sztori másik zseniális része maga az Óceán volt. Kahlen egyszerre imádta és gyűlölte, ez a kettős érzés pedig gyönyörűen átjött. A beszélgetéseiket nagyon szerettem, az Óceán annyi elgondolkodtató és érdekes dolgot mondott, a végtelen bölcsessége, és a mögötte megbúvó fájdalom és szeretetéhség is gyönyörűen átjött. Egyszerűen ezek a részek, wow!

A problémám sajnos a szerelmi szállal volt. Akinli végtelenül imádnivaló srác volt, olyan, akibe nehéz nem beleszeretni. De helló, azért ne legyen már elég kettő-három találkozás! Instant szerelem, de durván, ráadásul a srác még csak nem is hallotta beszélni a lányt, írásban se kommunikált vele sokat. Egyszerűen durva, hogy ilyen rettentő gyorsan lettek őrülten szerelmesek egymásba. (És akkor higgyük el, hogy nem a külsőségeken múlt)

Az egész regény problematikája arra épült, hogy nem lehetnek együtt, és Kahlen emiatt még jobban szenved. Éppen ezért kellett volna egy erős alap: amikor nem csak az érzelmekről olvasok és a nagy szerelemről, hanem látom azt is, hogy épül fel, hogy erősödik meg, és egyáltalán, hogy alakul ki. Mert az, ha egy együtt töltött délután után arról olvasok, hogy ő mennyire szerelmes, és bármit megtenne Akinliért, az nekem hiteltelen, és emiatt biceg a regény nagy része.

A könyv második felével is voltak sajnos gondjaim. Tetszett a csavar ötlete, érdekes megoldásokat vetett be az írónő, de néha sok lett sajnos, és az olyan fogalmakat se tudtam hová tenni, mint a szirén hasonmás lélek.

Egyszerűen úgy éreztem, időnként kisilkott a dramaturgiai és érzelmi ív az írónőnél, akinek vagy a szerkesztője nem volt kellően erőskezű, vagy az írónő nem akart hallgatni az észérvérvekre. Márpedig az alap, az ötletek, a világ, a karakterek mind nagyon jó alapot képeztek, csak kicsit fejleszteni, és érthetőbbé tenni kellett volna. Most komolyan, mennyibe tartott volna beleírni még három randit, meg néhány sms váltást, mielőtt halhatatlan szerelemről beszélünk?

Értékelés: 8/10

Minden hibája dacára nem tudok alacsonyabb pontszámot adni rá, mert hát… szerettem olvasni, na. Hiába láttam a hibáit, gyorsan haladtam vele, és jól szórakoztam olvasás közben, és azt hiszem, ez a lényeg.

Hogy tetszik a borító? Gyönyörű! Élőben talán még szebb, annyira ötletes az egész. Az óceán, a homok a parton, és a gyönyörű báli ruha. Wow!

Kinek ajánlom elolvasásra? Minden Kiera Cass rajongónak. És ha szereted a különleges témákat feldolgozó fantasykat, akkor is bátran olvasd el.