Nem hiszem el, hogy vége. Annyira fog hiányozni ez a sorozat! Pedig anno nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog, aztán pár oldal után magába szippantott Bessenyei vicces és üde stílusa. És pont az ilyen élmények miatt örülök annak, hogy esélyt adok a magyar szerzők műveinek is. Nagy élményekről maradtam volna le, ha nem olvasom el Az Olimposz legyőzése sorozatot.

Adott a kérdés, hogy tetszett-e A háború lelke, méltó lezárása volt-e a sorozatnak. A válasz szerencsére egy hatalmas igen. Minden szempontból tökéletes lett a könyv. De tudjátok mi tetszett a legjobban? Hát a vége.

Komolyan, az utolsó oldalak mindent vittek, olyan zseniális ötletet prezentált az író, hogy az államat keresgéltem a padlón. Annyira jó érzés tud lenni, ha egy sorozat zseniálisan ér véget, ha még az utolsó pillanatokban is jönnek azok a jól megszerkesztett, és remekül felvezetett WTF pillanatok. Minden elismerésem! Mert erre aztán egy pillanatig sem gondoltam, hiába volt minden nagyon szépen felvezetve.

Ami még külön tetszett, az a karakterek fejlődése volt. Leginkább Erik fejlődött az első kötet óta, a mostaniban már tényleg nagyon szerethető volt. A Poszeidónnal közös jelenetét szerettem a legjobban.

Kaptunk most egy romantikus szálat is, Adria és Marcell nagyon aranyosak voltak együtt, a tapogatózó kis tiniszerelmük aranyosan lett átadva. És persze a két karaktert is imádtam. Adria bátorsága mindent vitt, a beszólásai dettó, a kedvenc jelenetem kétségkívül az amazonokkal volt, ahogy elnyerte végül a tiszteletüket. De Héraklésszal is ütős volt minden pillanata.

Ami Marcellt illeti, a srác már az első pillanattól szimpatikus, de most ért be igazán. A spártai részletek dühítőek voltak, hihetetlen, hogy így bántak akkor a gyerekekkel, de sajnos minden szava igaz. Leginkább mégis a Marcell – Árész szál nyűgözött le. A sok titok, ármány, a nagy meglepetések, minden jól átjött, elgondolkodtatott, és utóbbiért nagyon hálás voltam. A WTF pillanatokért dettó.

Az istenek közül eddig csak a Kéert ismertük nagyon, őt továbbra is imádom, a sorozat legjobb karaktereként tartom számon, pláne az utolsó fejezete után. Viszont most jó volt a többi istent is alaposabban megismerni. Nemcsak Árészt, de például Zeuszt is, vagy éppen Poszeidónt. Kellett mindez, hogy teljesebb legyen a kép. (Bár, az meglepett, hogy Zeusz mennyire gyenge).

Ami pedig feltette az i-re a pontot, hogy nagyon sok morális kérdést boncolgatott a könyv. Itt van például rögtön a fő téma. Az istenek tudják, hogy jön az elmúlásuk, és kvázi meghalnak, mert ezt rendelte el a sors. Van, aki elfogadja, van, aki harcol ellene. Ilyenkor az ember automatikusan is elgondolkodik, hogy mi a jobb. De Kéer dilemmája is ilyen volt, vagy éppen Marcell esete, hogy megbocsásson-e a barátainak. És hát, a végén lévő erkölcsi dilemmák, hű! (De nem spoilerezek)

Értékelés: 10/10

Ez egy tökéletes sorozat tökéletes lezárása volt. Grandiózus lett a vég, üdítő volt átélni, ahogy a karakterek célt értek, a személysiégfejlődésük is magával ragadott. A poénokat nagyon szerettem, akárcsak a rengeteg WTF pillanatot, ami miatt pár pillanatra sem volt egyszerű letenni a könyvet a kezemből. A lezárás pedig… szó szerint mindent vitt.

Hogy tetszik a borító? Most, hogy ismerem a könyvet már nagyon bejön, a háttérben lévő szellemek nagyon ötletesek.