Home Könyvkritika Könyvkritika: Alice Walker – Bíborszín

Könyvkritika: Alice Walker – Bíborszín

Vannak olyan könyvek, amiket nehéz olvasni, mert olyan kemény témákat taglalnak, hogy az ember szíve összetörik, miközben olvassa a sorokat. Így voltam én a Bíborszínnel. Tetszett, imádtam, de egek, ennyi szenvedést! Ilyen sok fájdalmat! De szerencsére akadtak azért vidám és örömteli pillanatok is – és ezek miatt is szerettem bele a Bíborszínbe.

A könyv a hősnő, Célie és a barátai, rokonai életét mutatja be több évtizeden keresztül. A tizennégy éves lányt folyamatosan megerőszakolja az apja, a gyerekeit elszedi tőle, aztán egy gátlástalan férfihez kényszeríti feleségül. A Mr. még veri is őket, közben el kell látnia a gyereknevelést és a háztartást, ráadásul még a szeretett húgától, Nettie-től is elszakítják. A sok borzalom után akkor kezd Célie-ben derengeni a fény, amikor megismeri a férje szeretőjét, a gyönyörű Shugot, akit egyre jobban megkedvel.

Ha a sztori ismerős, az nem véletlen: a regényből anno Steven Spielberg forgatott nagy sikerű filmet Whoopie Goldberg és Oprah Winfrey főszereplésével. Anno láttam is a filmet, nagyon mélyen bennem él máig. Éppen emiatt a fordulatok többségét előre tudtam, sok meglepetést nem okozott, ráadásul a film gyönyörűen követi végig a könyv történetét. Viszont érzelmileg így is nagyon megviselt olvasás közben.

Az egészben igazából az a legborzasztóbb, hogy az ember tudja, mindez egykor a valóság volt. Évtizedekkel korábban ilyen kegyetlenül bántak a színes bőrű emberekkel, és közülük is a nőknek volt a legkeményebb a sora. Nem tanulhattak, a családon belüli erőszak mindennapos volt, és a fehér emberektől is rettegniük kellett, mivel nem voltak egyenlő állampolgárok, ezért bármit megtehettek velük. A könyv mindenre mutat egy-egy borzasztóan valós példát, ami elgondolkodtatja, elszomorítja és időnként felidegeli az embert. És nekem legalább eszembe juttatta azt, hogy ma mennyivel jobb életet élhetünk bizonyos országokban: bőrszíntől függetlenül. És azért ez valahol jó érzés.

A könyvben a női sorsok domináltak, nem is véletlen, hogy a borítón Emma Watson idézete szerepel, aki szerint a Bíborszín minden idők top10 fontosságú női regényeinek az egyike. Engem leginkább Sofia sorsa rettentett meg. Ő volt az erős, határozott, bátor nő, aki boldogan ment férjhez, de aztán a férje verni kezdte. És ami ezután következett a polgármesterrel, csak még borzalmasabbá tette az egészet. Sofia sorsán az ember szíve összetört.

Persze a főszereplő, Célie is nagyon szerethető karakter volt. Igaz, ő az a típus, aki sokáig nem tesz a boldogságáért, akit annyira leterít a sok pofon, hogy csak tűr és szenved. Imádtam azt a pontot, amikor elég erőt gyűjtött, hogy végre kiálljon magáért. A személyiségfejlődése mindent vitt, egyszerűen ő az a karakter, akinél az ember csak drukkolni tud, hogy végre boldog lehessen.

Kaptunk egy LMBT szálat is, Célie ugyanis a férje szeretőjébe, Shugba szeret bele, a nő pedig idővel viszonozza az érzelmeit. Szerettem ezt a szálat, olyan gyönyörűen átjött, hogy mit is adhat az embernek az, ha tényleg szerelmes. Shug karaktere pedig erős, és nagyon céltudatos volt, akinek amúgy imádtam a beszólásait, a zabolázatlan természetét, és azt, ahogyan a világot látta.

Másik női főhősként Nettie-t említhetnénk, Célie húgát. Elég sok saját “fejezetet” kapott, amikben leírja, milyen is egy afrikai misszionárius élete. Ezeket a leveleket sokszor nem tudtam hová tenni. Persze, tele voltak érdekes információkkal, fájdalmas volt például összehasonlítani, hogy kontinenstől függetlenül mennyire nehéz a nők sorsa. Viszont valahogy nem kerültek hozzám közel ezek a részek, jobban érdekelt Miss Célie, és a barátai-rokonai élete, mint az afrikai kizsákmányolások.

Sok dolgot meg lehet pozitívumként említeni a Bíborszínt illetően. Számomra a legfontosabb a bátorsága volt. Le merte például írni azt, hogy valaki felnevelhet úgy egy gyereket, hogy nem szereti, és emiatt nem válik rossz emberré. Annyira sokrétű karaktereket alkotott meg az írónő, akikről jó volt olvasni. Itt senki sem tökéletes, hanem mindenki emberi. És ez tök jó.

Értékelés: 9/10

A Bíborszín nem könnyű olvasmány. Egyrészt baromi nehéz a nyelvezete, régies stílusúak a levelek, például “monggya” és társai. Írásjelek sincsenek, sokszor nehéz eldönteni, hogy mi a dialógus, és mi az adott levél része. (Igen, levél regényről van szó). Ráadásul érzelmileg is nagyon megterhelő ennyi nehéz sorsról olvasni.

Viszont! Ez a könyv olyan sokat ad az embernek, annyira jól van megírva, hogy egyszerűen kár lenne kihagyni. Nem véletlen, hogy ennyi évtized elteltével is sokan szeretik.

Hogy tetszik a borító? Nagyon szép, és jól passzol a történethez is. Ráadásul Emma Watson ajánlója is telitalálat.