A nyáron időhiány miatt lemaradtam a Percy Jackson retró blogturnéról, de most már nem mondhattam nemet: el akartam végre olvasni az első Rick Riordan könyvemet! Kíváncsi voltam, hogy mitől olyan sikeres ez a pasi, mi lehet az oka annak, hogy ilyen sokan szeretik az írásait. Most már mindent értek, tényleg szuper a Riordan stílus, a sztori is érdekes, de azért jó pár pontja idegesített a könyvnek.

A történet főhősei a 12 éves Kane testvérek, akik egymástól elszeparálva élnek anyjuk halála óta. Sadie a nagyszüleinél, Londonban, míg Carter a világot járva az egyiptológus apjukkal. Amikor a család újra találkozik, az apjuk egy múzeumba viszi őket, ahol különös robbanás történik, apu eltűnik az éterben, a gonosz erői elszabadulnak, és a világ megmentésének a terhe a két fiatalra hárul, akik felfedezik a különleges képességeiket.

Nagy bánatomra ismét megkaptam a szokásos klisét: a főhősöknek fogalmuk sincs a titkos dolgokról, az erejükről sem tudtak, de aztán amikor kell, nagyon hirtelen ők válnak a világ legerősebb mágusaivá, és azokat is simán legyűrik, akik évek óta tanulják a szakmát. Oké, hogy erre később jön magyarázat, de a klisétenger attól még nem maradt el, ahogy a csalódottságom sem.

A regény elején kifejezetten zavart, hogy kábé a harmadáig semmit nem tudtunk a világról, az Istenekről, a mitológiáról. A srácok kérdezni akartak, a felnőttek pedig mindig hárítottak: majd elmondjuk, holnap kiderül, nemsokára megtudod. Olvasóként csak pislogtam, hogy mi a franc van itt. Gondolom a kíváncsiság felkeltése volt az írói cél, hogy olvasóként le ne tegyem a könyvet, amíg ki nem derülnek a dolgok, ehelyett viszont csak felidegesített a tudatlanságban tartásom. Abszolút nem csapódott le bennem pozitívumként a dolog.

Ciki vagy sem, az egyiptomi mitológiáról nem volt sok tudomásom, így olvasás során sajnos sokszor felkészületlenül értek a dolgok. Rengeteg mindent akart átadni az író az ókori kultúráról, megannyi Isten és fáraó neve lett feldobálva, de kábé Kleopátra volt az egyetlen, akit be is tudtam azonosítani. Hát ez van, a görögök közelebb állnak hozzám, a sok felmerült információ viszont rontotta az olvasási élményem.

Még egy dolog zavart nagyon, az pedig a főhősök kora, és a beerőltetett szerelmi szálak. Sajnáltam, hogy az író ennyire erőszakosan gyerek szereplőkkel akart dolgozni, a 12-13 év túl fiatal volt Carterék személyiségéhez, a viselkedésük simán Young Adult volt.

A szerelmi szál is emiatt lett hiteltelen, mert a srác – Anubisz – és a lány – Zia – is 16 évesek. Felnőttkorban a 26 vs 22 nem ügy, de tinikorban milyen 16 éves kezdene egy 12 éves gyerekkel? Érzésem szerint a teljes regény jobban működött volna 16 éves főhősökkel. Mind a harcjelenetek, a romantika, a családi viszályok, és úgy egyáltalán, a szereplők viselkedése is ezt követelte volna meg.

A felsorolt negatívumok dacára élveztem ám az olvasást. Nagyon tetszett Riordan stílusa, vicces és szellemes, rengeteget mosolyogtam egy-egy bedobott poénon. A Sadie és Carter torzsalkodásokat külön csíptem. A harcjeleneteket is jól feldobták a beszólásokkal, egyszerűen jól esett a nagy dráma közepette sírva röhögnöm egy kicsit. A testvéri szeretet alakulása, fejlődése pedig iszonyú megható volt.

A család rassz-elosztását is imádtam. Az anyuka ugyanis fehérbőrű volt, Sadie rá ütött, míg apuka fekete, Carter pedig örökölte a sötét bőrszínt. Nagyon tudtam azonosulni a gondolataival, amikor például arról beszélt, hogy azért kell elegánsan öltözködnie egy fekete embernek, mert amúgy is a legrosszabbat feltételezik róla, de így talán nem. Az is megrázó volt, ahogy nem hitték el a körülöttük lévők, hogy ők egy család: és pont a bőrszínkülönbségek miatt.

A könyvben kaptunk több harcjelenetet is, és vá, annyira imádtam őket! Különleges képességekkel bírtak a főhősök, és ezt használták is, a leírások pedig durván izgalmasnak bizonyultak. A harc közben előbukkanó belső gondolatokért különösen odavoltam, és a karakterfejlődését is jár a pacsi, érezhetően sokat javultak a kezdetek óta a srácok.

Jött egy csomó WTF pillanat is, olyan dolgok történtek, amik egyrészt nagyon előrevitték a sztorit, másrészt teljesen megleptek, mert nem számítottam rájuk. Szeretem, amikor egy történet meg tud lepni, így még véletlenül sem tudom elunni magam olvasás közben, mert sosem tudom mire számíthatok.

A mellékszereplőkért is oda meg vissza voltam. Legjobban Básztet, a Macskaistenni ragadott magával. A nő humora zseniális, az anyáskodó viselkedése pedig ah, egyszerűen zseniális. A páviánt is csíptem ám, jókat röhögtem rajta, pláne a kosárlabdás fiaskónál. A mágus szervezet 2000 éves vezetője, akinek a nevét elfelejtettem, is ütött, pláne a közös beszélgetései Sadie-vel. És ami a romantikus vonal 2 szereplőjét illeti: Zia egy csudajó badass csaj, aki egyszerűen wow! Anubisz pedig kellően titokzatos és vonzó, naná, hogy Sadie is odalett érte.

Értékelés: 7/10

Bár sok hibát felsoroltam, de összességében szerettem a könyvet, a második felét pedig egy nap alatt ki is végeztem, mert nem akaródzott letenni a kezemből. Alig várom már a folytatást is, pláne annak fényében, hogy milyen zseniálisan zárta le az író az első kötetet.

Hogy tetszik a borító? Elsőre nem fogott meg, a könyv elolvasása után már tetszik, így a részleteit is sokkal jobban megértem.

Kinek ajánlom elolvasásra? A Riordan rajongókon túl leginkább azoknak, akik csípik a gyerekkönyveket és a YA regényeket egyaránt. Mert szerintem elég YA-stílusú volt, hiába van gyerekkönyvnek címkézve.