Már régóta kíváncsi voltam egy On Sai regényre, hiszen az ismerőseim csak szuperlatívuszokban beszélnek az On Sai könyvekről. Most, hogy az írónő egy időre kilépett a tőlem távol álló Arany Pöttyös sci-fi regények világából, és bemutatkozott egy Vörös Pöttyös regénnyel naná, hogy nem szalasztottam el az olvasás lehetőségét. A regény nem volt rossz, a karaktereit egyenesen imádtam, tetszett a humora és az írónő stílusa lehengerlő. Kicsit sajnálom is, hogy nem érkezik folytatás a kötethez, mert kíváncsi lennék Kósza és Mia Anne sorsának a további alakulására.

A történet hősnője, a tizenhét éves Mia Anne, aki miután Kanadából Budapestre költözik az agykutató asperger szindrómás apjával, csak keresi a helyét. Álmában azonban egy dögös lovaggal, Kószával kóricál, és habarodik bele a srácba. Később kiderül, hogy Mia Anne nem álmodik, hanem egy párhuzamos világba került át, akárcsak több ezer ember, akiket nagy veszély fenyeget, ezt próbálja elhárítani Mia apja, Amon Dolland professzor is. Végül a világvége is eljöhet, amikor egy ősi Isten uralomra akar törni.

A regényt a szememben a karakterei tették igazán naggyá. Nem is tudom mikor volt utoljára olyan könyv a kezemben, ahol még a legkisebb mellékszereplőt is imádtam. Annyira kidolgozottnak éreztem az összes szereplőt, hogy azon se lepődtem volna meg, ha lesétálnak a lapokról és testet öltenek előttem. A kedvencem Kósza volt, imádtam a srác dilemmáit, rengeteget nevettem azon, ahogy a világot és Mia Anne-t látja, amikor pedig tanubizonyságot tett a bátorságáról, az erényeiről vagy a kitartásáról, nem győztem eléggé olvadozni. Annyira ártatlan és jófiú ez a srác, ilyen lovagot kívánok mindenkinek, aki a srácokra (is) bukik. Ó, és Kósza mellett Táncosért is odavoltam, a közös jelenetük pedig a méreg kiszívásával, húúúú!

A másik nagy kedvencem Amon Dolland professzor volt. Érdekesnek tartottam az asperger szál beemelését a történetbe, nagyon jól ki lett fejtve, és ami a legfontosabb, hogy sikerült átadnia az írónőnek, hogy min járhat annak az agya, aki ilyen betegséggel él együtt, és ez miként hat a körülötte lévőkre. És amikor a vége felé a professzor az érzelmekről agyalt, a szívem szakadt meg. Egyedül azt sajnálom, hogy a végére valahogy elmúlt a karakter betegsége. Vagy csak úgy „megtanulhat” valaki érezni és igazán kimutatni? No ennek majd utánaolvasok.

Észrevettétek, hogy a női karakterekkel valahogy szigorúbbak vagyunk? Pláne a Vörös Pöttyös könyvekben – én legalábbis ezt tapasztalom magamon, és az ismerősökön is. Úgy érzem nem is a legegyszerűbb egy szerethető, hibákkal rendelkező de mindemellett nem idegesítő hősnőt megalkotni. On Sainak ez sikerült, mert Mia Anne nem tökéletes, megvannak a saját hibái, de mindemellett egy rakat jó tulajdonsága is, amik miatt nem lehet nem szeretni. Imádtam azt a nagy száját, a szóváltásait a „fantasy világban” és a közös jeleneteit Kószával. A könyv végén viszont a professzor kijelentette, hogy Mia Anne mennyire zseniális és okos, én ezt a regény során nem éreztem, még a cselekedetei ellenére sem, részemről csak egy imádnivaló lány volt, akinek megvan a magához való esze, akinek felvágták a nyelvét és akinek még fel kell fedeznie önmagát, mint minden tinédzsernek.

A regényt a hetven százalékáig imádtam, a vége azonban nekem kicsit sok volt. Amikor beindult a mondoconos szál, felfedte magát az Isten, és beindult a világ megmentése akció, sajnos csak pislogtam. Nem éreztem elég hitelesnek, különösen a mondoconon résztvevők segítségét. Persze mindemellett megmaradtak a könyv szerethető jegyei, a diókra már én sem fogok tudni ugyanúgy nézni, és a hiteltelenség ellenére nagyon izgalmas volt a végső összecsapás, és a fülszövegben emlegetett kérdés, miszerint a mágia vagy a tudomány az erősebb is megválaszolásra került.

Amiről még feltétlenül beszélni kell, az írói stílus. Mert az egyszerűen lehengerlő! Olyan nincs, hogy az ember ezt a könyvet csak úgy letegye! Még Szilveszter este is ezt olvastam, mert annyira érdekelt, hogy merre haladunk tovább. A mondatok gyönyörűen vannak megfogalmazva, a leírások láttán megelevenedett előttem a hely és a karakterek, a humor pedig mosolyra fakasztott. Nem véletlen, hogy a II. Magyar Könyvek Viadalán On Sai nyerte Az év írónője címet.

Értékelés: 8/10

Szuper könyvvel zártam a tavalyi évemet, örülök, hogy esélyt adtam a történetnek. Nagyon jól felépített regényről beszélünk, amit az egyedi karakterei és a lehengerlő írói stílus és humor tesz igazán naggyá és szerethetővé. A „fantasy” világ vegyítése a miénkkel pedig remek ötlet volt, és annyira szerettem, hogy bebarangolhatom Budapestet.

Hogy tetszik a borító? Nem volt szerelem első látásra, de most már imádom, különösen, hogy a borítón megjelenő virágokba zárt tőr megjelenik a könyvben is.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek! Felnőtt és tini is egyaránt élvezheti és találhat benne neki tetsző dolgokat. Persze Young Adult és Vörös Pöttyös-szerető olvasók előnyben.

On Sai ma közzétett egy cikket, amiben az Apa, randizhatok egy lovaggal? összes szereplőjéhez írt érdekességeket. A linkre kattintva minden elolvasható, én Kószát emeltem ki. Mert tényleg nem lehetett egyszerű életben tartani a srácot 🙂

Kósza lovag (főhős srác) – A korábbi variánsban 25 éves volt, Hűség lovagnak hívták és csapatot vezetett. Valahogy nem stimmelt a dolog, a regény felétől nem működtek a romantikus részek, mert vagy semmi nem történt az elvek miatt, vagy nagyon is szexben akart végződni. Kértem a lányomat, mesélje el, milyennek látja ezt a szereplőt. Elmesélte, és rájöttem, hogy neki nem jön be a srác. Vagyis megírtam egy olyan karaktert, aki az én férfiképem, és nem egy kamaszé. Így aztán egy tollvonással megváltoztattam a nevet és 17 lett az életkor. Majd anyázva kidobtam a kukába a fél regényt, mivel egy Kósza nevű fiatal lovaghoz teljesen másképp áll a Lovagrend, a mágusok, vagyis az összes jelenetet át kellett írni, nem csak a Miával való találkozásokat. Minden megváltozott. És szerencsére a regény is lendületet kapott, elvesztette azt a merevséget, amit az első név adott.