Tinikorom egyik kedvenc könyvsorozata volt A neveletlen hercegnő naplója széria. Egyszerűen imádtam az egészet, és amikor bő két éve újraolvastam a teljes sorozatot, akkor is ugyanúgy elvarázsolt, mint tizenévesen. No, ugyanezt az érzést hozta vissza számomra a Geek Girl, ami mondhatni „egy az egyben” A neveletlen hercegnő naplója sémáján haladva, hasonlóan vicces és szerethető szereplőkkel megbolondítva mutatja be, mennyire jó egy szórakoztató tiniregényt olvasni.

A történet főhőse a tizenöt éves Harriet, aki igazi geek. Nem igazán csípik őt a suliban, egy barátnője és egy zaklatója (utóbbiról később) van csupán, meg egy nemezise, alias Alexa. Egy osztálykirándulás során a barátnője, Nat legfőbb vágya, hogy felfedezze őt a modellügynökség, ami a plázában tart válogatást. Ám pechjére Harriet az, akiben valami újat, és különleges vél felfedezni Wilbur, a „tehetségkutató” ügynök.

Nem sokkal ezután Harriet már Oroszországban találja magát, ahol modellkednie kell, holott sosem kívánta ezt, ráadásul ott van az a helyes, titokzatos srác is, akivel együtt fotózzák őt, Nick pedig jobban vonzza őt, mint a mágnes. Harriet körül nagyon összekuszálódnak a dolgok, a családjával és a barátaival is sok problémát kell elrendeznie.

Angliában egyébiránt már igazi kultuszkönyvvé nőtte ki magát a Geek Girl, eddig három kötete jelent meg, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy itthon is sokan megszeretik majd. Azt pedig, hogy ez a könyv megérdemli a figyelmet, igazán magabiztosan állíthatom. Mert azon túl, hogy állandóan megmosolyogtatott, és érdekes szituációkkal állt elő, lenn, a mélyben komolyabb dolgokkal is foglalkozott.

Nagy kedvencem volt Harriet mostohaanyja, az, hogy mennyire szoros kapcsolatot ápolt a nővel. Szerettem mindennek a hátsó üzenetét is, miszerint a szeretet a fontos, nem pedig a vérségi kötelék, és valaki attól válik szülővé, ha száz százalékig szereti a gyereket, akit felnevel.

Az egyik központi téma a modellkedés volt, amiről azt hiszem eddig csak egy alkalommal olvastam, az egyik Sarah Dessen könyvben. Érdekes a téma, tele van számos vicces lehetőséggel, ami pedig még élettel telibbé teszi az egészet maga a tény, miszerint a szerző, Holly Smale is ugyanúgy tizenévesen lett geekből modell, akárcsak a hősnője, akit (vélhetően) teljes egészében saját magáról mintázott. Napjainkban Holly már csak az írással foglalkozik, a Geek Girl pedig okkal hódítja meg az egész világot. A modellek világának a bemutatása érdekes volt, néhol azért csak lestem, hogy most ez tényleg így van-e, de aztán egy ponton túl már úgy döntöttem, kikapcsolom az agyam, és hagyom, hadd ragadjon magával a könyv stílusa, az első osztályú poénok, és persze a karakterek.

Apropó, a szereplők. Harriet hamar a szívembe lopta magát, és nagyon örültem ám annak is, hogy tényleg geek. Nem a „rossz értelemben vett” idegesítő típus, hanem az a bohókás, szeretnivaló, aki igazából bárkivel ki tudna jönni, ha esélyt adnának neki. A legjobb barátnő, Nat is szimpatikus volt. Kicsit tartottam attól, hogy átmegy majd a sértett szerepkörbe, amire igazából valahol joga is lett volna, de örültem nagyon, amikor megtalálták nála az egyensúlyt.

A nemezis szerepkörében Alexa sem lett tipikus, sőt, nála is éreztem azt, hogy ott, lenn a mélyben megvannak azok a bizonyos indokok, ami miatt eléggé szemét módon viselkedik Harriettel. A hősnőnk szüleit pedig egyenesen imádtam! Harriet bohókás apja valami oltári, ahogy a mostohaanyja jelleméért is odavoltam. Wilbur a folyamatos „becézgetéssel” idegesítő lett, de a végére, mikor megtudtam, hogy miért is van ez, már megbocsátottam mindent. Nick pedig, mint a cuki, titokzatos srác egyelőre olyan fehér folt, mármint, nem sokat tudok róla.

Egyetlen dolog volt a könyvben, ami rémségesen idegesített, emiatt jár is az egy pont levonás. Tobyt egyszerűen utáltam. Nem is értem mi keresnivalója volt itt. Mint ahogy fenn is írtam, Toby nem más, mint Harriet zaklatója. A srác is geek, csak az a dilis fajta, akinél még most, tizenöt évesen elmennek az ilyen húzások, de majd tíz-húsz év múlva a sitten köt ki, vagy távoltartási végzéssel kell őt leválasztani a nőkről. Mert ez a srác szó szerint követte egész nap Harriettet, folyton a nyomában járt, a lány meg ezt tudta, és mintha nem is zavarta volna. Nem értem én ezt az egészet, és oké, hogy kellett valaki, akivel a „jegesmedvék vagyunk a trópusokon”-féle cuki hasonlatot el lehetett lőni, de összességében hiteltelen és idegölő volt Toby karaktere. Kár érte, no.

Értékelés: 9/10

Toby miatt jár a pontlevonás, de ettől eltekintve szerettem ezt a regényt, méghozzá nagyon. Elszórakoztatott, megnevetetett, volt, ahol elgondolkodtatott, a végén pedig az Ellen Show egyszerűen oltárian, sírva röhőgősen klassz volt. Alig várom a folytatást!

Kinek ajánlom a könyvet? Mindenkinek! De tényleg, ezt mindenki olvassa el, aki szereti a vicces YA regényeket. Persze A neveletlen hercegnő naplója-fanok előnyben vannak.

• 09/07 Zakkant olvas
• 09/09 Deszy könyvajánlója
• 09/11 Dreamworld
• 09/13 Nem harap a…
• 09/15 Media Addict