Ismeritek a „halmozottan hátrányos” kifejezést? Oké, tudom, hülye kérdés volt. Nevezhetjük költőinek. És Jessica Sorensen bármennyire is tehetséges, enyhe túlzásba esett, amikor létrehozta az amúgy szerethető karaktereit. De most tényleg, kábé nem volt olyan szereplő a könyvben, akinek ne lenne valami óriási drámája a múltban. A húgom gyűlöl, megerőszakoltak, megvert a párom, öngyilkos lett a rokonom és így tovább. Valami miatt az összes szereplőt sajnálni kellett, hosszútávon pedig ez gáz. A „szegény én” kifejezést juttatja az eszembe. Tudjátok, amikor arra épít egy regény, hogy de rossz a szereplőknek, és emiatt az olvasó akaratlanul is megsajnálja, és elkezd szimpatizálni a karakterekkel. Valami ilyesmit éreztem én is, miközben olvastam a Callie & Kayden és a véletlent. Szimpatikusak voltak a szereplők, hamar megsajnáltam, majd megszerettem őket, de sokat kellett küzdeniük azért, hogy a sajnálaton elvonatkoztatva meglássam bennük az értéket. Azokat az értékeket, amik miatt amúgy is megszerettem volna őket, úgy is, ha nincs tele „szegény én”-nel a történet. (Persze akkor nem lett volna ugyanaz, tudom).

A kicsit borongós bevezető ellenére tényleg ki kell emelnem: ez a könyv nagyon jó. És hozzáteszem, olvastatja magát. Olyan szinten beszippantott a világába, hogy az valami hihetetlen, konkrétan amikor éppen nem olvastam, akkor is azon agyaltam, vajon milyen fejleménnyel rukkol majd elő az írónő. A fordulatok egy cseppet néhol kiszámíthatóak voltak, de a lelki gyötrődéseket (a „szegény én” leírásokat) olyan jól fogalmazta meg, hogy az valami hihetetlen. Elhittem a karakterek bánatát, azt a mérhetetlen fájdalmat, amit át kellett élniük az eddigi életük során. Tetszett az is, hogy megpróbálnak küzdeni ellene, ahogyan egyre erősebb, határozottabb emberek akarnak lenni, de a múltjuk, a fájdalmaik és a berögzött rossz szokásaik folyton visszarántják őket a mélybe. Akkor is, ha kapálóznak ellene. Ez pedig olyan emberi volt a történetben. Még akkor is, ha tényleg halmozottan hátrányos karakterekkel dolgozott az írónő.

A sztori központi alakja a cím alapján minő meglepetés Callie és Kayden. Egy gimibe jártak, Callie volt a láthatatlan gót csaj, aki igyekezett elkerülni a társait, míg Kayden az ünnepelt focista, akit az egész suli imádott. Egy nap, a lány megmenti a fiú életét, amikor annak szadista apja újra össze akarja verni a fiát. Amikor pedig találkoznak a főiskolán, valami elkezdődik kettejük között. Callie életében amúgy is vízválasztó az egyetem, hiszen újdonsült barátjával, a meleg Seth-tel elkészítik a „bakancslistájukat”, amire felírnak egy rakat pontot, mint a Légy hű önmagadhoz!, ezeket pedig akkor is teljesítik, ha éppen fáj, vagy alapesetben nem próbálkoznának vele. Az, hogy Callie esélyt ad Kayden romantikus közeledésének, tipikusan ilyen eset.

A regény e/1-ben íródott, méghozzá két szemszögből, így Callie és Kayden gondolatait is megismerjük. Tetszett, hogy mennyire hasonlóak, és cuki volt az is, ahogyan évődtek egymással, és megpróbálva leküzdeni a démonaikat harcoltak a szerelmükért. A „szegény én” ellenére is megszerettem őket, jó volt belelátni a lelkük mélyére, ahol tényleg sok volt a keserűség, de mégis megpróbáltak harcolni ellene. Persze a mellékszereplőket is nagyon csíptem, mondanom sem kell, de Seth lett a legnagyobb kedvencem, írtó jópofa az a srác, és alig várom már, hogy megjelenjen a Seth & Greyson történetét elmesélő külön regény. Azt hiszem az lesz az első angol nyelvű könyv, amit meg fogok vásárolni. Luke is jópofa volt ám, a Luke & Violet (utóbbi Callie szobatársa) is érdekes lehet, csak remélem Violet-nek nem lesz valami nagyon nagy dráma a múltjában, mert attól besokallnék már én is. Vagy nem. Mert az írónő stílusa annyival magával ragadó, hogy az ilyen dolgokat is simán elnézem neki. De azért meg kellett említenem, no.

Nem szoktam erre külön kitérni, de most meg kell tennem. A fordítást egy kicsit gyengének éreztem. Persze simán lehet, hogy azért, mert én egy korrektúra nélküli változatot olvastam (a Blogturné Klub keretein belül mi olyat kapunk előolvasásra). Akadt benne néhány idegesítő kifejezés, néhol azt éreztem, hogy „a karakter tuti nem beszélne így, hisz csak tizennyolc éves”. Elkezdtem jelölgetni, de aztán már hagytam a fenébe, példát se nagyon tudok hozni. De leginkább olyan dolgok, ahogy például lekommentálta Kayden, hogy „Seth csicsereg”. Egy fiú sose mondaná egy másik fiúra (még akkor sem, ha az történetesen meleg), hogy csicsereg. Max egy lányra, de még arra sem. De igazából hiszem, hogy a végleges könyv verzióban ezek már nem lesznek benne, az én olvasás élményem viszont egy cseppet rontotta. De a történet, az írónő által átadott érzelmek, a lenyűgöző befejezés és a bosszantóan izgalmas függővég mindenért kárpótolt.

Értékelés: 8/10
A negatívabb hangvételű kritika ellenére tényleg szerettem én ezt a történetet, és már most alig várom, hogy olvashassam a folytatását. A függővég pedig tényleg gyilkos, úgyhogy ha valaki nagyon érzékeny az ilyenre, várja meg a második kötet megjelenését.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha valaki szereti a romantikus, New Adult történeteket, az ezt a könyvet is imádni fogja. Igen, a karakterek múltja túl sötét, és ez ráveti az árnyékát a regényre is, de talán pont ettől annyira mély, megindító és szerethető az egész. Ha tehetitek, adjátok meg az esélyt Callie & Kayden és a véletlennek.

• 08/15 Dreamworld
• 08/16 Angelika blogja
• 08/17 Kristina blogja
• 08/18 Kelly Lupi olvas
• 08/19 CBooks
• 08/20 MFKata gondolatai
• 08/21 Nem harap a…
• 08/22 Deszy könyvajánlója
• 08/23 Zakkant olvas
• 08/24 Könyvszeretet