Új rovat indul a blogon, aminek keretén belül minden héten egy témát veséz ki 5+1 magyar író. Az öt társam személye hetenként változik, de persze lesznek majd visszatérő írók is 🙂

Az első közös kérdés „A könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám„. Íme, a válaszok!

Bessenyei Gábor (A jövő harcosai-trilógia)

Három könyvben is gondolkodtam, elsőként A Pál utcai fiúkban, mert ez volt gyerekként az első regény, ami csavarni tudott a szívemen, aztán a Száz év magányban, mert fiatal felnőttként lenyűgözött, és hosszú időre meghatározta az irodalomhoz való hozzáállásomat.

Végül mégis egy harmadik könyvet választottam, Csáth Géza összegyűjtött novelláit, a Mesék, amelyek rosszul végződnek című kötetet. Csáth Gézával a harmadikos szöveggyűjteményben találkoztam először, és rögtön letaglózott a komorsága, na meg a kendőzetlen brutalitása, és egyszerűen többet akartam tőle és belőle. Lényegében Csáth Géza és a novellái miatt lettem író, úgyhogy ettől a kötettől aligha lehetett nagyobb hatással rám bármi.

Eszes Rita (Illangók)

Bár már sok évvel ezelőtt olvastam (ideje lenne újra elővenni), azt hiszem, a könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám, Leon Uris: Exodus című műve. Ez egy történelmi regény, jó vastag, de nem kell félni tőle, nagyon olvasmányos.

A megrázó, valós történelmi események mellett inkább kalandregény, természetesen egy szép szerelmi szállal. Igazából Izrael megalakulásának történetét meséli el több zsidó család történetén keresztül, a II. világháborútól indulva. Sokszor megrázó, elgondolkodtató, de mégis pozitív végkicsengéssel, és külön érdekessége, hogy a benne lévő zsidó-palesztin konfliktust később a szerző megírta arab szemszögből is, A zarándok című regényében.

De egyébként, hogy kortárs könyvet is írjak, nemrég olvastam A nyertes trilógiát, ami ugyan egy kitalált világban játszódik, de annak politikája, cselszövései és emberi konfliktusai szintén nagyon nagy hatással voltak rám. És persze a két főhőse is, akiknek a személyes motivációit és az egymás iránti érzéseit is iszonyat jól ábrázolja a szerző, Marie Rutkoski.

Kae Westa (Napsötét)

Nem tudom, mi fogott meg benne először. Az biztos, hogy nem a jellegtelen kék borító azzal az egyetlen pici fehér galambbal az elején. Nem is a fülszöveg – ilyesmije nem volt. Nyolc évvel a születésem előtt jelent meg, úgyhogy még csak újnak és modernnek sem igen számított, amikor óvodáskorom vége felé a kezembe kaparintottam. Az viszont tény, hogy az első mondattól beszippantott, és bőven többször olvastam, mint ahány éves vagyok.

Meseregény, ami a főszereplő testvérpár halálával kezdődik. Túlvilági kalandok egy kilencéves kisfiú szemszögéből ábrázolva. Szabadságharc a zsarnok ellen, gyilkos sárkány és óriás folyami kígyó, nemes lelkű barátok és pitiáner katonák, becsület és árulás, mindez olyan gyönyörű szövegvilággal, hogy a mai napig beleborzongok. Olvasóként feledhetetlen, íróként tanítani való iskolapélda. Meggyőződésem, hogy hatéves koromban engem is Astrid Lindgren és az Oroszlánszívű testvérek indítottak el a fantasy felé vezető úton.

Moskát Anita (Horgonyhely)

Sokszor hallom, hogy fiatalok kezébe a horror nem való – pedig mikor lenne valaki fogékonyabb a borzongásra, mint tizenévesen, amikor rájön, hogy a világ ijesztő hely? Tizenkét éves voltam, amikor a barátnőm kölcsönadott egy Stephen King regényt. Előtte nem igazán szerettem olvasni, a gyerekkönyveket túl kedvesnek, túl biztonságosnak éreztem, amikben minden jóra fordul úgy, ahogy a valóságban sosem. Aztán jött a Ragyogás.

Persze a valóságban szintén kevesen ragadnak fenn egy hóval elzárt hotelben télire, ahol mozognak a sövényállatok és kísértetek járják a folyosókat, de nem is a borzongás számított elsősorban: életemben először éreztem úgy, hogy egy könyv komolyan vesz. Hogy végre nem rózsaszín minden, hogy mintacsalád nem létezik, és hogy a szállodában kísértő természetfelettinél is ijesztőbb szörnyek lehetnek az emberek.

Nem csak végigolvastam utána a könyvtárból a majdnem teljes King-életművet – a magyartanárom nagy bánatára, aki szerint a kiontott bél és a literszámra csorgó vér nem a fiatal lányok épülésére szolgál –, hanem ennek hála váltam olvasó emberré, és persze jóval később íróvá is.

P.C. Harris (Újrajátszás)

Életem első szabadon választott könyve Anne Frank naplója volt, ami rettentő nagy hatással volt rám. A 13 éves énem, akkor még mit sem sejtett a háborúkról – igazából azt sem tudom hogyan került a kezembe ez a könyv -, de miután a végén becsuktam a lapokat, napokig frusztráltan feküdtem le a bennem keringő kérdésektől.

Anne életéről olvasva érdeklődni kezdtem az l. és ll. világháború után, aminek következtében pedig Wass Albert írásaira bukkantam. Mondanom sem kell, hogy az Elvész a nyom volt a második olyan könyv, ami teljesen letaglózott és további gondolkodásra sarkalt.

+1 Rácz-Stefán Tibor (Élni akarok!)

Több nagyhatású könyvvel is találkoztam már életemben, de úgy hiszem, mind közül a Tizenhárom okom volt a legfontosabb.

Nagyon imádtam a történetet, a mondanivalóját, az író által megteremtett atmoszférát, és azokat a különleges ötleteket és trükköket, ami száz százalékig fenntartotta a figyelmem olvasás során.

Ez volt az a regény, ami után száz százalékos bizonyossággal tudtam, hogy író akarok lenni, mert azt szeretném, ha más is átélné azt, amit én a könyv olvasása során.