Könyvkritika: Zakály Viktória – Hanna Örök

Könyvkritika: Zakály Viktória – Hanna Örök

2
Oszd meg!

hanna orokSzeretem azt, amikor egy könyv elgondolkodtat. Tudjuk jól, a regények alapvető célja a szórakoztatás, de amikor van olyan, ami ezen túlmutat, az igazán döfi tud lenni, igaz? A Hanna Örök ilyen könyv, belőlem számos gondolatot kiváltott, de nem feltétlenül pozitívakat. Konkrétan a férfi főhőst minden idők egyik leggonoszabb regény-karakterének tartom. Később kifejtem az okát egy spoileres bekezdésben. Örülök ám, hogy megismerhettem ezt a karaktert is, mert végre nem egy tökéletes pasi volt a főhős, hanem egy… szívtelen, önző alak, aki olyan álarcot hord, ami alá be kell látni. Ami pedig az egészben a legjobb, hogy mindenki a saját élete, érzései és gondolatvilága alapján “analizálja” őt, ezáltal pedig minden olvasóból más gondolatokat vált ki a srác. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos döntés Zakály Viktóriától, vagy csupán így alakult, de a végeredmény – pont emiatt -, a maga nemében zseniális.

A Hanna Örök a Szívritmuszavar folytatása, de igazából az első rész ismerete nélkül is tökéletesen érthető a cselekménye, legalábbis, szerintem. A második kötetből már kiderült a főhősök neve, ami Hanna és Ádám. Miután az első rész végén úgy-ahogy összejöttek, a most adott némi “honeymoon“-feeling, majd Ádám seperc alatt szakít a kedvesével, hogy aztán újra lejátsszuk azt, ami az első kötetben történt: Hanna szenved Ádám miatt, próbál felülemelkedni az érzésein, csak nem nagyon megy neki. Most is adott volt az e/2, ezúttal a szívműtétje előtt mesél az orvosának a kapcsolatáról, az életéről. Talán megszokás kérdése az egész, mert most nem zavart annyira az e/2, mint a Szívritmuszavarnál, ennek ellenére nagyon megörültem, amikor e/3-as jellegbe váltott át az írónő.

A kötet során legjobban Hanna háttértörténete tetszett. Örültem, hogy megismertük a családját, a nehézségeit. Az anyukáját különösen megkedveltem, plusz olyan közel hozta hozzám Hannát az is, ahogy a gyerekkoráról, a testvére elvesztéséről, az édesapjáról beszélt. Ez kellett, akárcsak Andrej, aki “b-szeretőként” funkcionált. Megkedveltem a pasit, még akkor is, ha olyan férfi, mint ő, csak a mesében létezik. Jóképű, dögös, gazdag, humoros, művelt, ráadásul még orvos is. Azon mondjuk meresztettem a szemem, hogy éveket várt Hannára, de tekintve a múltját valahol érthető is volt a dolog.

Most pedig spoileresen folytatom, ha nem olvastad még a könyvet, akkor ne olvasd tovább a kritikát.

A szerelem nehéz téma, mert sosem tudhatjuk, hogy melyik ember hogyan viselkedik akkor, ha szerelmes. Ez az “állapot” mindenkiből más érzéseket vált ki, és másként reagálja le. Nekem olvasóként a Hanna Örök néhol már túl sok volt. Nem feltétlenül Hanna viselkedése, mert nála elég információt kaptam ahhoz, hogy megértsem a tetteit. (Bár, ha ismerném Hannát és valós karakter lenne, akkor kockáztatnék, és két beszélgetést közt benyögném neki, hogy szerintem szeret szenvedni. Privátban is megmondó ember tudok lenni, ha akarok, de amúgy igyekszem tartani a szám). Szóval, Hanna érzéseit valahol megértettem, és egyben iszonyúan sajnáltam őt. Az életének a jelentős részét átszenvedte, hogy várjon a Nagy Ő-re, és aztán…

Ádám egyszerűen kiverte a biztosítékot, az a pasi egy szörnyeteg, én legalábbis annak tartom őt. Már a saját fejezeténél is így voltam vele, amikor megdöntötte a Hanna-hasonmást, és azon sopánkodott, hogy neki az igazi kell. Amikor persze meglátta Hannát más mellett, annyira nagyon felhúzta magát, hogy az valami hihetetlen. Utálom az ilyen macsós viselkedést, de nem is ez volt az, ami leverte a biztosítékot. Kezdjük a legelején: a Szívritmuszavarban szerelmet vallott a lánynak, de nem hagyta el a barátnőjét. Akkor pár évig hagyta őt szenvedni, azzal az indokkal, hogy “dolgozom, karriert építek, előre lépek és majd méltó leszek hozzád“. Utóbbit még benyeltem, mert valahol romantikusnak gondoltam, de amit a második kötetben leművelt Ádám, az tényleg sok volt.

Képzeld el a következőt: éveket vársz arra, hogy együtt lehess a szerelmeddel. Majdnem megölöd magad, de aztán méltóztatik végre veled lenni… pár napig, hogy aztán bejelentse, mégse szeret, és húzz a francba. Utána évekre megint felszívódik, de eközben szerkesztőnek kiadva magát folyamatosan írogat neked álnéven (ami nem túl romantikus). Amikor már kezdenéd kiherverni az egészet, és összejönnél egy tökéletes pasival, berobog a nagy Ő, hogy mégis kellesz neki. Persze, a drága rákos, nincs neki sok hátra, de arra a rövid időre szeresd, meg ha lehet akkor ápold is, mert boldog akar lenni az élete utolsó éveiben. Ezt persze boldogan megteszed, aztán vidáman célozgatsz arra, hogy boldog vagy, amiért két gyereket szülhettél ennek a férfinak, aki hamar meghal, te pedig örökre egyedül maradsz, miközben két gyermeket kell felnevelned…

No, én mindezt nemcsak elképzeltem, hanem el is olvastam, és ez a fő oka annak, hogy meggyűlöltem Ádámot. Úgy tűnt, csak a szerelembe szerelmes, nem pedig Hannába, mert ha igazán szerette volna a nőt, akkor nem szívózott volna vele éveken át, hanem adott volna maguknak egy közös életet, amikor még viszonylag jól van, nem pedig haldoklóként pecsételte volna meg Hanna életét örökre. Ahogy a bevezetőben is írtam, Ádám azért jó karakter, mert a tettei többféleképpen értelmezhetőek. Lefogadom, hogy más olvasó imádta őt, és csodálta a tetteiért, azokért, amiket én megvetendőnek tartom. Mert ez a zseniális a karakterben, de tényleg: mindenki másként értelmezi a tetteit. Pont ezért ajánlom mindenkinek elolvasásra, hogy meglehessen a saját véleménye.

Értékelés: 8/10
Hozta a Szívritmuszavar színvonalát, sőt, talán még túl is teljesítette azt. Örülök, hogy elolvashattam, mert sok gondolattal lettem gazdagabb. Még akkor is, ha Ádámot nagyon megutáltam.

198 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok

2 Hozzászólások