Body Wrapper


Könyvkritika: Suzanne Collins – Futótűz

Nem lettem hirtelen szuperhős, hogy naponta elfogyasszak egy teljes könyvet, hanem, egyszerűen, úgy két napja nem alszom … de totál megéri 🙂 Imádom, de elborzaszt az a világ, amit az írónő megalkotott. Nagyon nem szeretnék benne élni, de szerintem ezzel sokan így vagyunk.

A Futótűz ugyan nem volt izgalmasabb, vagy érdekesebb az első kötetnél, de itt kaptunk egy nagyon erős befejezést, és most végre jól kezelték a romantikus szálat is. Kaptunk a pofánkba rendesen – ha élhetek ezzel a barbár kifejezéssel. Most, hogy nem ismertem a kifejletet, sokkal jobban végig izgultam az egészet. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne olvassak előre, vagy ne nézzem meg a hivatalos ismertetőt, így a fő bonyodalom szinte villámcsapásként ért, valahogy pont úgy, mint Katnisst, és saccperkábé mindenkit a regény univerzumában.

* Az értékelést spoileresen folytatom tovább, óvatosan böngészd! *

Az elején kicsit talán még unatkoztam is, pedig az írónő nem csinált mást, csak szépen, lassan adagolta a fejleményeket. A szerelmi szál gondolom sokakat untatott. Én nem tartozom közéjük, tetszik az a szerelmi háromszög, amit felvázoltak. Jó volt még jobban megismerni Galet, és az érzéseket, amiket Katniss táplál a fiú irányában. Viszont később az ember felfedezi, hogy Peeta is hasonló érzéseket vált ki belőle, így pedig teljesen összezavarodhat az olvasó, legalább annyira, mint maga a hősnő. Sem ő, sem mi nem tudhatjuk igazán, kit is szeret igazán, és ez így van rendjén, hiszen a profi körítés ellenére jobb, ha nem felejtjük el, hogy Katniss még csak tizenhét éves.

Peeta (Josh Hutcherson) és Katniss (Jennifer Lawrence) a filmben
Peeta (Josh Hutcherson) és Katniss (Jennifer Lawrence) a filmben
“A hetvenötödik évfordulón, emlékeztetőül, hogy még a legerősebb lázadó sem győzheti le a Kapitóliumot, a kiválasztottakat a Viadal eddigi győztesei közül sorsoljuk ki”

És ez volt az a pont, ahol teljesen elvesztettem a fejem. Elkezdtem szó szerint falni a sorokat, és alig bírtam abbahagyni. Ismét elkezdtem aggódni a szereplőkért, akiket már a szívembe zártam.

Ez teljesen más, mint amikor gyerekek küzdenek meg egymással. Hiszen ők a Viadal korábbi győztesei, akik saját maguk is gyilkoltak már azért, hogy túléljék az Arénát. És nem csak azért volt izgalmas és érdekes ez a fejlemény, mert itt látszik igazán Snow elnök hatalommániája. Ha lazábban fogta volna a gyeplőt a körzetek felett, talán a lázadást is elkerülhette volna.

Maga az ötlet mellesleg azért is pompás, mert így nem csak jobban lehet aggódni a kedvencekért, de még a népet is meg lehetne szorongatni vele – de ők már szeretik a Viadal győzteseit, és innentől kezdődött meg az a harc, amitől az Elnök a legjobban tartott. A Nagy Mészárlás most talán egy kicsit izgalmasabb volt, mint a legutóbbi, minden bizonnyal a változó terep, és a szövetségesek együttműködése miatt. És mintha az írónő stílusa is fejlődött volna, bár, az is lehet, hogy a fordító kapott rá jobban az ízére. Akárhogyis, nekem nagyon bejött. Az akció, a meglepetések, és érzelmi szinten is teljesen bevonzott. Ó, Finnick!

Értékelés: 9/10

Amit még mindenképp kiemelnék, az a két világ ábrázolásmódja, a spektrum kiszélesítése. Az a kontraszt, ahogy a körzetekben emberek halnak éhen, hiába termelik meg az ételt, a szenet vagy ami a körzetük specialitása, hiszen át kell adniuk a Kapitóliumnak.

Eközben meg a fővárosban tivornyákat rendeznek és degeszre tömik a hasuk, aztán, ha tele van, megisznak egy pohár löttyöt, elmennek gyorsan a mosdóba, és zabálnak tovább. Ez a kontraszt remekül jelképezte azt, hogy mennyire szükség van a Lázadásra. Nagyon izgalmasan ért véget a második kötet, itt az ideje a folytatásnak, jöjjön A kiválasztott!