Pontosan két évvel azután, hogy először elolvastam angol nyelven a Heartstopper harmadik részét, úgy döntöttem itt az ideje az újraolvasásnak. Az apropót az is adta, hogy nemrég jelent meg az ötödik rész magyarul, és szerettem volna felfrissíteni az emlékeimet.

Szerencsére másodjára is nagyon pozitív élmény volt a könyv elolvasása. Sőt, talán még nagyobb élmény is volt, mint elsőre, mert nem vitt el a flow, az izgalom, hogy mi lesz, mert ugye emlékeztem nagy vonalakban. Így sokkal jobban tudtam koncentrálni az elrejtett nyomokra, ahogy Oseman lefektette a későbbi bonyodalmakat, és ez kifejezetten érdekes volt számomra, íróként különösen.

A történet szinte teljes egészében a párizsi osztálykirándulást fedi le, ahová Nick, Charlie és a barátaik utaznak el. A történet fő gerincét a coming out adta, ugyanis alighogy összejött Nick és Charlie, titkolózásra kényszerülnek, Nicknek pedig rá kell jönnie arra, hogy miként is akarja a coming outot. Nagyon szépen kezelte Oseman ezt a szálat, leginkább Charlie reakcióit szerettem. Nem tett plusz nyomást Nickre, támogatta, mellette állt, és ez annyira jó volt látni.

A coming out témája viszont tiggerelte Charlie-t, előjöttek a múltból a fel nem dolgozott traumái, és miközben félt, hogy Nick mit kap majd „miatta” az emberektől, minden szenvedése előjött, ami problémákhoz vezetett. Persze ez majd a negyedik részben bontakozik ki igazán, de már itt lehetett látni, hogy az evészavar és az önbizalomproblémák mennyire nehezítik Charlie életét. Itt is imádtam ám azt, hogy Nick mennyire mellette áll, és mindenben segít. Tudom, ennek alapnak kéne lennie, de sok párkapcsolatban sajnos nem az, és olyan jó látni azt, hogy ők tényleg szeretik egymást.

Szrencsére sok cuki és aranyos jelenet is volt a könyvben. Leginkább persze a két főhős között, Oseman mesterien ábrázolja a srácok szerelmét. Annyira édes jeleneteket kaptunk! Kellettek is ezek, mert tényleg volt nem egy kemény jelenet.

Az egyiken például nagyon sokat gondolkodtam. Charlie-tól ugyanis elnézést kér Henry, aki a korábban zaklatta, ő pedig megmondja neki, hogy nem köteles megbocsátani, és nem is akar. Első olvasásra itt az erőt éreztem Charlie-ban, de most igazából az jött le nekem, hogy ezzel csak magának árt, és az, hogy nem tud megbocsátani, csak azt bizonyítja, hogy nem dolgozta még fel az őt ért bántásokat, és ezek lelkileg neki se tesznek jót. Nick egy-egy nézése alapján mintha ő is erre jutott volna, aztán lehet csak én akartam belelátni.

Plusz pacsi még Osemannek a tanárok jelenetéért. Mármint, oké, kissé hihetetlen, hogy ebben a suliban kábé minden tanár LMBTQ, de így is imádtam, ahogy ezek ketten összejönnek az út alatt. Olyan „felnőttek Heartstopper-e” feelinget adtak a lehető legjobb módon.

Mindent összevetve számomra másodjára is 10/10-es élmény volt ez a könyv. Az a típus, ami újraolvasva csak még jobb, és még többet ad.