A sorozat első része, A kaszás a tavalyi évem egyik legnagyobb kedvence volt, emiatt is vártam izgatottan a folytatást. A Viharszem némileg más volt, mint az első rész, sajnos nem is szerettem annyira, de így is élveztem az olvasást, rekord gyorsasággal végeztem vele, mert annyira érdekelt, hogy Shusterman miként csavarja majd a szálakat. Mi ez, ha nem egy jó könyv ismertetőjele?

A könyv ismét több nézőpontban mesél, több szereplő sorsát ismerhetjük meg. Kaptunk például egy teljesen új karaktert, Greysont, akit lassacskán, de végül sikerült megszeretnem. Nagyon érdekes volt vele kapcsolatosan az, hogy a mindentudó mesterséges intelligencia, a világot irányító Viharszem miként próbálja Greysonnal kijátszani a szabályokat, és imádtam látni azt, ahogy a srác jelleme változik, és visszatükröződik benne a saját tetteinek a súlya. A végére egy nagyon jó karakter lett, és a függővégnek köszönhetően gyanítom, hogy a következő kötetben kulcsfontosságú jelentőséggel bír majd.

Természetesen a régi karakterek sorsát is nyomon követhettük. Rowan például járja az általa választott utat, amiben olyan kaszásokat öl meg, akik letértek a helyes útról, és a hatalmukat rosszra használják. Nagyon szerettem Rowan esetében a morális dilemmákat, amik idővel átjárták őt: vajon azzal elér-e nagy változást, ha kaszásokat öl? Különösen szerettem nála a családi és a baráti szálat, olyan jó volt néha egy-egy pillanatra visszakapni a régi Rowant, akit nem tört még meg az élet. A Citrával közös jeleneteket keveseltem, de amiket kaptuk, azok kellően lélegzetelállítóak voltak. Jól állnak ők ketten egymásnak.

Apropó, Citra! A kapcsolata a mentorával, Curie-vel csillagos ötös volt ebben a kötetben is. Mindkettejüket nagyon megszerettem, és leginkább azért, mert ők mutatták a helyes utat a kaszásoknak, ők bizonyították be mindenkinek azt, hogy ezt a lélektelen munkát lélekkel is lehet csinálni. Tök jól végigvezették az egész könyvön keresztül Citra tetteinek és életfilozófiájának a jelentőségét. A kedvenc jelenetem mégis az volt, amikor elment a családjához vacsorára. Olyan kegyetlenül jól bemutatta az a pár oldal azt, hogy miként változik meg egy kaszás élete, miután felvette a tisztséget, és mennyire nehéz ehhez alkalmazkodnia a családnak. Telitalálat volt!

A világot továbbra is nagyon szeretem, és a legjobban Viharszem fejezeteit élveztem. Érdekesek voltak az érvelései és a meglátásai a világról, szerintem egy csomó olyan gondolata volt, ami számunkra, a most élő embereknek is fontos. Gondolok itt például a túlnépesedésre, mint problémára: mert szerintem az emberiség sem érzi, hogy a 8 milliárd már túl sok egy ekkora bolygóra. Érdekes volt a Kaszás-kör körüli balhék sorozata is, jó volt újra és újra belelátni az eseményeikbe, az ottani politikába vagy éppen a hierarchikus viszonyokba. És ezt a „valami rossz készülődik” baljós érzést végig jól érzékeltette Shusterman.

De ha ennyi pozitívat mondok, mi volt a bajom a könyvvel? No innen spoileresen folytatom!

Szerintem nagyon nehéz könyves főgonoszokat írni, hiszen baromi jó indokot kell adni a féktelen gyilkolásvágyra. Itt az első rész végén megölték a főgonoszokat, de Shusterman szerintem a második részre nem tudott mit (avagy kit) kitalálni, így visszahozta őket a halálból, ami szerintem egy nagyon gáz megoldás. Igen, Goddard és Randjó és erős karakterek, és ebben a kötetben is érdekes dilemmákat kaptak. Gondolok itt például Rand vonzalmára Rowen legjobb barátja, Tyger iránt, akinek a testére helyezték végül Goddard fejét. És ugyanilyen érdekes volt az a dilemma is, hogy az új testével vajon Goddard mennyire számít kaszásnak?

Szóval jól használta Shusterman a két főgonoszt, és ez a két karakter továbbra is zseniális, itt nekem inkább elvi bajaim vannak. Ha egyszer azt hiszed olvasóként, hogy a gonoszok meghaltak és legyőzték őket, aztán megtörténik mindez újra, hogyan higgyem el, hogy nem támadnak fel megint? A halál nem egy olyan dolog, amiből visszajönnek az emberek. És tudom, hogy ebben a világban ez gyakori, de Rowan úgy intézte el ezeket a kaszásokat, hogy onnan ne legyen visszaút (olvasóként legalábbis ezt hitették el velünk). Mindebből én tényleg azt érzem, hogy az írónak nem volt jobb ötlete főgonosz terén a második részre, és visszahozta azokat, akikkel működött az első rész…

Értékelés: 8/10

Nagyon szerettem olvasni ezt a részt is. Végig izgalmas volt és lekötötte a figyelmem. Igaz, egy-két írói döntéssel nem értettem egyet, de így is izgatottan várom a trilógia záró kötetét, különösen a brutálisan jó függővég után.

Hogy tetszik a borító? A színével még barátkoznom kell, mert a zöld nem a kedvencem, de két alakot nagyon szeretem rajta, és tök jól passzol a könyvhöz is.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha olvastad az első részt, ne hagyd ki a folytatást se!