Sorok Között Könyves Blog Body Wrapper

Könyvkritika: Tracy Wolff – Vonzódás (Sóvárgás 2.)

Wow! Tracy Wolff nagyon meglepett ezzel a kötettel, és ezt a lehető legpozitívabb felhanggal mondom. Írói szempontból sikerült egy olyan dolgot parádésan véghez vinnie a romantikus szálban, amibe nem egy író bicskája beletört már. Ráadásul a Vonzódás minden szempontból érettebb, szerethetőbb és kidolgozottabb, mint az amúgy baromi jó Sóvárgás volt. Csak vigyorogni tudok, annyira jó élmény volt az olvasás.

A történet pár hónappal a Sóvárgás befejezése után folytatódik, de ezt az időszakot Grace végig kőszörny alakban töltötte. Nem emlékszik arra, mi történt ebben az időben, viszont amikor felébred, ott van a fejében a veszélyes Hudson Vega, aki hallja a gondolatait, és akivel tudnak beszélgetni is. Eközben a király és a királynő is felfigyel Grace-re, az egyetlen élő kőszörnyre, a lánynak pedig el kell tüntetnie Hudsont a fejéből, mielőtt a veszélyes vámpír testet ölt a világában…

A tét ebben a kötetben is magas volt, Wolff pedig pedig volt arra, hogy végig fenntartsa a feszültséget és az izgalmakat, ami egy 720 oldalas mű esetében nem kis teljesítmény. Imádtam egyébként a kőszörny ötletet, olyan jó végre egy eddig kvázi ismeretlen lényt a középpontban látni. Érdekes volt ahogy megírták Grace erejét, és ahogy a lány is rádöbbent arra, hogy mire képes, és mennyire erős. A kőszörnyek elfeledett történelme is elképesztő lett, és bizony egy teljesen rémisztő jövőképet vázol Grace előtt…

A kötetben most domborodott ki leginkább a feminista szál. Persze nem erőszakosan, hanem szépen beleépítve a történetbe. Jaxon Vega ugyanis mindenáron szeretné megvédeni a párját, és nem igazán foglalkozik azzal, hogy ebből mi terhes, és mi nem az Grace-nek. Még azután sem, hogy a lány ennek hangot ad. Míg 10+ éve azt néztük végig, ahogy Bella szótlanül eltűr Edwardnak mindent, addig most Grace felemeli a hangját, és ez annyira fontos volt, hogy megtegye. Egy párkapcsolatban igenis partnerként kell együttműködni, ami nem fog menni, ha a másik nem bízik benned igazán, ha erősebbnek gondolja magát nálad, és nem adja meg neked a teret a fejlődésre.

Persze a romantikus szál így is működött, mert Jaxon továbbra is imádnivaló, és érezhető, hogy minden egyes tettét a szerelem vezérli. Annyira szépen végigvitték a dilemmájukat a kötetben, és azt is jól megmutatta az író, hogy mi történik azután, ha két ember őrülten egymásba szeret, összejönnek, és veszélyes környezetben kell boldogulniuk. Érdekes volt, ahogy az elhidegülést megmutatta Wolff, leginkább azért, mert bár Gracie fejében voltunk, de volt egy-egy pont, amikor Jaxonnál is azt éreztem, hogy másfelé kacsingat. (Khm, mint amikor bizonyos sárkányfiú félpucéran rohangált. Ahw, az a jelenet!)

A kötet legnagyobb erőssége Hudson Vega volt. Eddig kábé annyit tudtunk róla, hogy ő a főgonosz, aki ki akarja nyírni a természetfeletti lények felét. Nem ismertük meg az ő oldalát. Nem tudtuk az okait. Wolff kvázi fogott egy könyves főgonosznak kikiáltott srácot, akit mindenki gyűlöl, és megmutatta az ő oldalát, hogy mit miért tett, és gyerekek, érthetővé vált minden. Ráadásul Hudson karakterét is sikerült nagyon mélyíteni, gondolok itt a szörnyű gyerekkorra a borzalom apja mellett, vagy éppen arra, hogy mennyire pokoli lehet egy Jaxonénánal sokkal hatalmasabb erőt birtokolni, és idegeskedni azon, hogy vajon ki mire akarja használni őt… Ami pedig a Gracie és a Hudson közötti kémiát és évődést illeti, khm, maradjunk annyiban, hogy ti is imádni fogjátok őket!

Amit még mindenképpen ki akarok emelni, az a kviddicsre emlékeztető, de annál sokkal véresebb és kegyetlenebb játékok a kötet vége felé. Hát gyerekek, én azt imádtam, pedig nem vagyok sportrajongó. Érzelmileg teljesen belevont, és nem csak azért, mert bosszút lehetett állni a seggfejen, hanem mert itt bizonyította be leginkább Gracie önmagának és a szeretteinek is azt, hogy mennyire erős érzelmileg, fejben, fizikailag és természetfeletti erőben is. Ráadásul Gracie interakcióit imádtam, leginkább a királlyal lévő jelenetet, na azt a bizonyosat vagy kétszer visszaolvastam.

Értékelés: 10/10

Imádom ezt a sorozatot! Olyan számomra, mint a Twilight és a Harry Potter szerelemgyereke, de erős feminista felhanggal és olyan ütős férfi karakterekkel, akiktől jobbat álmodni is nehéz. Hiába ennyire hosszúak a kötetek, teljesen lekötnek, a cselekmény egy pillanatra sem ült le, és a karakterek személyiségének a fejlődését, és a kapcsolatok alakulását is élvezettel olvastam. Ráadásul Wolff humora zseniális, nem egyszer mosolyogtam olvasás közben. Jöhet a következő rész!

Hogy tetszik a borító? Talán még az első kötetnél is szebb. Tök jó rajta a véres minta, és élőben a kemény táblás kiadással még gyönyörűbb, mint a képeken.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek, aki szívesen olvasna egy lehengerlő fantasy sztorit, amiben dominál a romantika, és ahol a hősnő nem egy nebántsvirág lány.