Idén elég kevés mesekönyvet olvastam, és konkrétan már hiányzott, hogy elmerülhessek egy könnyedebb történetben. Így Dóka Péter trilógiája a lehető legjobbkor talált rám, és sikerült is új kedvencet avatnom.

A történet elején megismerhetjük a baromfiudvarban élő Csocsó malacot, aki nagyon magányos, mert senki se akar vele barátkozni, hiszen kövér is, meg büdös is. Ekkor ismer meg egy jófej patkányt, aki szintén magányos. A legjobb barátok lesznek, de a malacot elviszik egy laboratóriumba, hogy kilőjjék az űrbe. Ekkor egy baleset folytán a patkány barátjával megesznek pár vegyszert és szupererőre tesznek szert. Szupermalac extrán gyors lesz, az Űrpatkány pedig hihetetlenül okos. Úgy döntenek, szuperhősök lesznek, ami nem olyan egyszerű…

A sorozatban leginkább az tetszett, hogy nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is nagyon élvezetes. És itt nem csak az olyan kikacsintásokra gondolok, mint pl. a kétfarkú, mint kutyafajta. Hanem magára a történetre, és a módra, ahogy elmeséli azt. Tele van ugyanis olyan poénokkal, amik felnőttként is nagyon élvezhetőek, és olyan problémákat boncolgat, amit nem csak a gyerekek érthetnek meg. Emellett sokoldalú a karakterek ábrázolása, mindenkinek megvan a mélysége, és annyi mindenen el lehet gondolkodni olvasás során.

Végig jelen van például a kirekesztés, amit Szupermalac és Űrpatkány átél. Lenézik őket, és nem becsülik meg az erejüket, csak mert másként néznek ki. Imádtam a dupla jelentéstartalmat az egyik hőstettnél, amikor a cukibolygót kellett megmenteni egy hatalmas poliptól. Az ott élő cuki állatokat az egész galaxis istenítette, eközben pedig az cuki állatok azon keseregtek, hogy nem cuki szuperhősök érkeztek a megmentésükre… Olyan szépen átjött az, hogy hiába voltak kívülről ők a cukik, amikor a főhőseink azok, akik belülről cukik, és ez az, ami igazán számít.

A három kötet pedig ezt mutatja meg nekünk nagyon erősen. Hogy igen, itt van két szuperhős, akik a külsejük miatt hátránnyal indulnak, de aranyból van a szívük, és bármit megtennének, hogy segítsenek másokon. Hosszú út vezet a megbecsülésig, de annyira lehet drukkolni nekik, és olyan jóleső érzés ilyen szerethető karakterekről olvasni. Szerintem ez a gyerekek és a felnőttek részére is egyaránt nagy élmény lehet.

Szerencsére izgalmakból sincs hiány, kaptunk jó pár érdekes csatát, már az első rész is kvázi egy függővéggel ér véget. Kifejezetten szerettem azt, ahogyan a gonosztevőket árnyalták. Itt senki sem azért gonosz, mert úgy ébredt. Rosszkutya például azért lett rossz, mert a gazdája bántotta és megalázta őt, és ettől a tettei is érthetőbbek lettek. Nagyon erős másodlagos jelentéstartalom és utalás volt a könyvben, elég ha csak arra gondolok, hogy az imádott szuperhősök mégsem olyan jók, és szerethetőek, mint ahogy azt láttatni szeretnék…

Kaptunk ám pár visszatérő mellékszereplőt is. Mint a szuperhőseink ügynöke, Fáraó, és a felesége, Kleó. Utóbbit imádtam, pláne a fagyikészítés ötletéért, Fáraónál pedig szerettem a jellemfejlődést, és azt, ahogy megmutatták, hiába svindlis valaki, azért még lehet nagyon jó a szíve. A kis húzásainál pedig jókat vigyorogtam. És igen, a könyvek olvasása során sokszor ért fülig a szám, mert Dóka Péter humora elsőosztályú, mindig elérte, hogy elmosolyodjak egy poénon, utaláson vagy jeleneten. Hát amikor a csípős magyar lecsóval akarták megmenteni a világott, ott rázkódott a kezemben a könyv, annyira nevettem.

Amit még ki kell emelni, az illusztrációk. Máli Csaba munkái zseniálisak. Olyan szépek, részletgazdagok a rajzok, és tök jól sikerült eltalálni a karaktereket is. A méret-arányok itt-ott azért mintha kicsit furák lennének (pl. Űrpatkány mérete), de ez az egyetlen, amit hátrányként fel tudok róni. Mert maguk a rajzok szerintem nagyon szépek, a fenti mesében is nagyon jól működnek.

Szóval, részemről a mesekönyvek abszolót 10/10-es élményt nyújtottak, imádtam olvasni őket, és kicsit sajnálom is, hogy csak trilógiáról van szó. Szép lezárást kaptunk, de azért érdekelne még Szupermalac és Űrpatkány további élete is.