Tudjátok, vannak azok a sorozatok, amik bár jól indulnak és szereti őket az ember, valahogy mégsem akaródzik tovább olvasni őket. Én most ezeket a sorozataim gyűjtöttem egy csokorba, és el is árulom miért döntöttem a „kasza” mellett.

Spoilerveszély miatt itt-ott sötéten satíroztam, jelöld ki a szöveget az elolvasáshoz!

Beth Flynn – Kilenc perc

A Rázós Könyvek közül ez az egyik kedvencem, Cicc szemén át zseniálisan bemutatta az író a stockholm szindrómát. A lezárás szerintem teljesen rendben van, nincs hiányérzetem. Annál is inkább, mert amennyire láttam, a folytatások inkább abba az irányba mennek el, ami engem riaszt, nevezetesen hogy a sorozatgyilkos, erőszaktevő férfi főhőst kimosdassuk a tetteiből egy jó kis gyerekkori trauma részletes ábrázolásával. Simán benne van a pakliban, hogy a folytatások zseniálisak, de nekem nagyon tetszett a Kilenc perc lezárása, maradok annál.

Connie Glynn – Rosewoodi Krónikák

Szeretem a hercegnős történeteket, és az első rész végén sok olyan érdekes dolgot mutatott be a szerző, ami miatt érdekelt a folytatás. Aztán megjelent a második rész, és valahogy nem vonzott, nem éreztem azt, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Ez leginkább a kínálat nagysága miatt van így, mert az első rész is egy „négy csillagos, érdekes de nem kiemelkedő” élmény volt, ráadásul alig emlékszem belőle már valamire, pedig csak két éve olvastam. Ezért inkább olyat olvasok, aminél biztosabban sejtem, hogy szeretni fogom.

Jessica Koch – Közel a horizonthoz

Szó nincs rá, hogy mennyire imádtam a Közel a horizonthoz című regényt. Öt csillagos élmény volt, most is elszorul a torkom, ha csak rágondolok. Íródott hozzá két folytatás, ami tulajdonképpen előzmény regény, Danny és Tina korábbi életét mutatja be. Tudva, hogy mi lett a sorsuk, egyszerűen nem vonz az, hogy elolvassam a történetüket, illetve, valahogy érzem, lelkileg mindkét kötet nagyon megterhelő lenne, ezért aztán pláne ezekben a covidos időkben inkább úgy döntöttem, hogy köszönöm, nem kérem őket, annál is inkább, mert így is épp eléggé összetörte mindkét karakter a szívem. A Közel a horizonthoz örökre a szívemben marad, a történet számomra így is teljes.

Tarryn Fisher – Szeress, ha hazudok is

Egy biztos: Tarryn Fisher az egyik legmegosztóbb szerző az irodalmi palettán. Szereted vagy gyűlölöd, a kettő között nála ritka az átmenet. A trilógiája első részét nagyon szerettem, érdekes élmény volt, 9/10-es élmény volt. De valahogy itt is azt érzem, hogy tetszett a lezárás, és látva a folytatások fülszövegeit, hogy miről akar szólni, valahogy olyan érzésem van, hogy „elég a drámából„. Aztán simán lehet, hogy azt a két részt is imádnám, csak nem vonz annyira a dolog, hogy ki akarjam deríteni. Pláne mert együtt tudok élni azzal a véggel, amit az első rész végén kaptam.

Zakály Viki – Gábriel duológia

Imádom Viki stílusát, az Egyszeregy pedig egy zseniális regény van. Olyan vége van, ami igazi kuriózum a New Adult zsánerben, azóta sem olvastam még ilyet. A hősnő nem a bunkó pasit választja, hanem a legjobb barátját. Nekem ez a befejezés kell, itt akarok elbúcsúzni a szereplőktől. Én itt akarom abbahagyni. Nem a második résznél, ahol a hősnő felülírja ezt a zseniális döntést. Legalábbis az olvasói értékelések alapján ez történt, és Barni karaktere is teljesen más, unszimpatikus irányt vett. Éppen ezért én itt búcsút vettem a sorozattól, és örökké szép emlékekkel gondolok vissza rá.