El se hiszitek, hogy mennyire féltem ettől a filmtől. Féltem, mert a könyv annak idején hatalmas szerelem volt számomra, és érzelmileg nagyon megmozgatott, konkrétan összetörtem a végétől, hiába volt egyértelmű, hogy mi történik majd. A könyv egyszerűen maga a tökély.

* Olvasd el a könyvet, mert az biztosan tetszeni fog! Ide kattintva beszerezheted *

A félelmemnek más oka is volt. Azóta, hogy kiderült Justice Smith lesz Finch egyre erősebben él bennem a #NotMyFinch gondolat. Sajnos ezt a film sem változtatta meg. Smith játékát erőltetettnek éreztem, a gesztusait, a béna kis táncait, a monológjait túl soknak – vagy éppen túl kevésnek. És ez annyira elszomorított, magát a történetet pedig a szememben hiteltelenné tette.

Pedig az alaptörténet annyira jó! Adott két magányos tinédzser: Violetnek egy éve halt meg a nővére, azóta magába zárkózott, a fájdalmában élt. Finch egy depressziós srác, jó és rossz periódusokkal, az apja gyerekkorában verte, zaklatta, így sosincs igazán jól. Amikor találkoznak, Finch megváltoztatja Violet életét, de a lány nem fedezi fel, hogy miközben ő megnyílik a világnak, addigra Finch egyre inkább el akar tűnni belőle.

Két személyes dráma ez a történet. Nem működhet úgy, ha az abszolút főszereplők közül csak az egyikük jó. Mert srácok, Elle Fanningra egy kis nüansznyi panaszom sincs. Annyira hitelesen hozta Violet szerepét, olyan jól átadta a boldog és a szomorú pillanatokat. A film végén amikor a tó parton üvöltötte Finch nevét, majd a Marcót, egyszerűen összetörtem én is, úgy átjött a fájdalma. Amikor korábban először mosolyodott el, az én arcomra is mosolyt csalt.

Elle Fanning egyszerűen tökéletes volt Violetként. Nem is csoda, már évek óta elkötelezett a szerep mellett, ő is sokat tett azért, hogy elkészülhessen a film. Úgy érzem az ő játéka volt az, ami miatt a film egyáltalán nézhető volt. De nem lehetett úgy tökéletes, hogy csak az egyik fronton működött. Én nem hittem el Finchet. Nem jött át az a srác a könyvből, aki egyszerre éli meg a magas csúcsokat és a sötét mélységet. Egyszerűen nem mozgatott meg érzelmileg, nem akartam elhinni, hogy Violet szerelmes belé. Olyan erőltetettnek tűnt szegény.

Persze, az is benne van a pakliban, hogy túlságosan szerettem a könyvet. Sokat gondolkodtam azon is, hogy az zavar-e, hogy másként néz ki külsőre a könyves Finch. De rájöttem, hogy nem ez volt a gondom. Egyszerűen Finch egy nagyon összetett karakter, hatalmas mélységekkel. Ide egyszerűen egy baromi tehetséges színész kellett volna, aki külsőtől függetlenül át tudja adni azt, amit a könyv lapjai. Szavak nélkül, mimikával, játékkal elmesélni azt, hogy Finch miért nem tudja elengedni a múltját, és miért dönt a végén úgy, ahogy.

Justice Smith kicsi volt a szerephez. A korábbi filmjeiben is kitűnt számomra, hogy nem elég tehetséges – itt pedig ordított róla mindez. A Pokémon Pikachuban nem volt gond a középszerű játéka, a Jurassic Parkban is elvitte a humor meg a sztori a hátán a filmet. Ide viszont komoly színészi erő kellett volna, hogy tényleg átéljük és megéljük Finch Theodore-t. Ez nem sikerült…

Összességében annyit mondhatok, hogy bár a történet nagyon jó, de könyvben működik igazán. A filmet akkor lehet igazán átélni, ha mindkét főszereplő lenyűgözi az embert, ha mindkettőnél hitelesnek érezzük a szavait, a tetteit, a gondolatait és az érzelmeit. Enélkül nem működik, bármennyire is fontos témáról szól. Bármennyire is szépen elmeséli Violet esetében, hogy ki lehet bújni a csigaházból, és igenis tenni kell érte. Bármennyire is jó figyelmeztetőjelekkel van tele Finch és a depresszió kapcsán.

Most, hogy a film végére értem, nem érzem azt az eksztázist, mint olvasás közben. Nem érzem magam összetörtnek, nincs tele a fejem zavaros gondolatokkal. Egyszerűen csak örülök, hogy véget ért, még jobban szeretem Elle Fanninget és csak egy gondolat dübörög a fejemben: #NotMyFinch. És higgyétek el, ez nekem fáj a legjobban.