Mindig is szerettem a szitkomokat, mert mosolyt csalnak az ember arcára, kikapcsolnak és valahogy nem kell gondolkodni az élet dolgain. Bár sok szitkom készül, de kevés az, ami igazán megfog. A Country ereje szerelem volt már az első percektől.
Anno nagyon imádtam A Dadust, ez a sorozat erre hajaz egy kissé, csak a zsidó háttér helyett ezúttal full keresztény mindenki, és szólnak a jobbnál jobb zenék. De tényleg, minden részben elhangzik több dal, és annyira zseniálisak, hogy a Julie és a fantomok után ennek a soundtrackjét is rongyosra fogom hallgatni.
A hősnőnk a harmincas Bailey, aki szeretne country zenész lenni, de csak nem tud befutni, ráadásul a pasija is dobja. Egy véletlen révén egy farmer családhoz kerül dadusként, ahol Beau egyedül neveli az öt gyermekét, a feleség két éve hunyt el. Bailey hamar beilleszkedik, de sosem volt dadus, sok hibát vét, de a jó szíve minden helyzetből kihúzza.
A gyerekek valami elképesztően cukik voltak! Leginkább a hat éves kislány beszólásaiért voltam oda és vissza, olyan kis aranyos volt, meg kellett zabálni. A legnagyobb árnyalást a kilenc éves Cassidy kapta, akit nagyon megviselt az anyja halála és az, hogy az apjának máris komoly barátnője van. Az ő jellemét sikerült a legjobban árnyalni, baromi erős beszólásokat kapott ő is, és imádtam azt a furfangos észjárását. Az, amit levágott az apja és Summer előtt azon a bizonyos beszélgetésen, hát én visszapörgettem, akkora atombomba volt. A zseniális fajtából.
A három srác (is) megmaradt az egydimenziós oltáron: Dylan kissé koraérettnek mutatja magát, Bailey menedzsere akar lenni, de azért szemmel láthatóan ő is gyerek még. Brody szeretne csajozni, de nem megy neki, pláne a pofátlanul jóképű bátyja, Tuck mellett. Az apa, Beau karaktere jópofa és vicces figura, és olyan jó volt újra látni annyi év után Eddie Cibriant. (Közel az ötvenhez is brutál helyes!) Annak pedig külön örültem, hogy nem egy gonosz mostohát kaptunk Summer személyében, hanem egy szimpatikus déli nőt, aki próbál megfelelni az anyja elvárásainak, és egyszerűen csak szereti a férfit, és igazából a gyerekeket is.
A sorozat szíve viszont egyértelműen Bailey, akit Katharine McPhee zseniálisan hoz, és nem csak az énekes jelenetekben. Annyi szív, annyi szeretet és vidámság van ebben a sorozatban, miközben azért a komolyabb témákat is érintik, de figyelve arra, hogy a pozitív szemlélet megmaradjon, például a negatív jeleneteknél amikor sírásra állt volna a szám, jött egy jó poén, de mindig a jó helyen, sosem erőltetve.
A hétvégén hamar lecsúszott ez a 10×22 perc, imádtam az egészet, szeretettel ajánlom nektek is. A végén van egy kisebb függővég, igazából nem olyan, hogy szívrohamot kap tőle az ember, de arra elég, hogy minél jobban várjuk a folytatást. Remélem a Netflix elhozza nekünk, mert ha marad ez a minőség, száz rész is kevés lenne belőle.
