A Netflixre karácsonykor került fel a The Witcher – A vaják, amit én is nagy lelkesedéssel vártam, hiszen a Trónok harca első hat évadát nagyon szerettem, vágytam valami hasonló nagy volumenű fantasy könyvadaptációra. Nemrég értem végül a sorozat végére, de még most sem érzem azt, hogy beleszerettem volna. És sokat gondolkodtam az okán.

Szeretem az alaptörténetet, érdekes a világ, tök jól megmutatja azt, hogy a vallási fanatizmus milyen szörnyűségekhez vezethet. Érdekes volt a mágusiskola ötlete, szeretem, hogy annyira komplex karaktereket mutat be a sorozat. Geralt például baromi erős főhős, de a szememben sokkal érdekesebb volt Cintira „nagyi királynéja”, különösen amikor belegondoltam, hogy miért is nyomja el magában a feminim jegyeket – és ez mennyire igazságtalan. De igazából Cirin kívül az összes karakter működött nálam.

Különösen tetszett, hogy mennyire szép a látványvilág, lenyűgözőek a jelmezek, a magyarországi forgatási helyszínek is gyönyörűek. Jó a sorozat mitológiája, a sárkánynak iszonyúan örültem. Jók a sorozat meglepetés-faktorai, és tényleg érezni rajta, hogy mennyire erős irodalmi alapanyaggal bír, és hogy az író egy sokrétű világot és jó karaktereket álmodott meg, amik önmagában is a vászonra kívánkoztak.

De ha ennyi pozitívumot érzek, miért nem szerettem bele a sorozatba? A válaszom az idővonal kezelése. Engem az nagyon kikészített. Nekem nincs bajom azzal, ha egy sorozat nem csak szórakoztat, ha elvárja, hogy gondolkodjak is közben. Az idővonal nyomon követése pedig igényelt némi agymunkát – és ezzel tényleg nincs bajom.

Az időbeli ugrálások számomra az érzelmi csúcspontok kihagyása miatt voltaj fájdalmasak. Konkrétan Cintra pusztulása érdekes, erős nyitás volt, de amikor a további részekben visszaugrottunk az időbe, hogy például megismerjük Ciri szüleit, akkor az számomra nem hozott érzelmi csúcspontot. Sokkal inkább tűntek olyan jeleneteknek, amik ezért-azért később fontosak lehetnek, de úgy önmagában érzelmileg kevésbé mozgatott meg.

És a folytonos időugrás a karakterekre sem volt a legjobb hatással, gondolok itt arra, amikor Geralt az első részben megöli a nőt, akit szeret. Vissza kell majd néznem a második évad nyitása előtt a részt, mert a jelen történéseivel konkrétan ott fogok tudni felzárkózni.

Egyszerűen ha a lineárisan halad a történet, akkor például Cintra pusztulása nem egy „ó, szegények”, hanem „basszus, ne már, nem akarom elhinni” lett volna. De ugyanez igaz a szereplők kapcsolataira is, gondolok például Geralt és Yennefer kettősére, akiket hiába szerettem együtt, nem éreztem úgy, hogy jól ki lett volna fejtve a dolog.

Ami még nagyon zavart, az Ciri volt. A nyolc rész alatt azon kívül, hogy futkosott, nem szólalt meg és idegenek mentették meg állandóan az életét nem éreztem úgy, hogy lekötött volna a sorsa, vagy megkedveltem volna a lányt. Egyszerűen irritált, és mivel ő a harmadik főszereplő, ez kissé zavaró.

Összességében tehát annyit tudok elmondani, hogy a The Witcher első évada tele volt jó dolgokkal, erős karakterekkel és kiváló színészekkel (egek, Henry Cavill zseni!), de az időugrások miatt nem tudtam beleszeretni a sorozatba. A folytatásra benevezek, mert kíváncsi vagyok, és azt ígérték ott már lineárisabb lesz a történetnvezetés. Reménykedem, mert szeretnék én is olyan szerelmes lenni a sorozatba, mint mindenki más.

* Elolvasnád a könyveket? Szerezd be őket új borítóval! *