Életemben csak egyszer akartam tetoválást, méghozzá ugyanazt, ami Demi Lovatónak van a csuklóján, a „stay strong” feliratot, csak kissebben. Örülök, hogy végül nem rakattam fel, mert amikor idén kiderült Demiről, hogy kábé végig hazudott az állapotáról, olyannyira csalódtam a lányban, hogy már a dalait sem szívesen hallgatom meg. Ha akkor magamra tetoválom ezt a szöveget, ami tulajdonképpen erőt kellett volna, hogy adjon, akkor most utálnék a csuklómra nézni.

A fenti példából gondolom átjön, hogy bár szeretem a tetoválásokat, és másokon baromi jól tudnak kinézni, én nem akarnék egyet, mert félnék tőle, hogy örökre a bőrömön hordjak egy olyan jelet-feliratot, ami idővel elveszíti a jelentését. Na ilyen felütéssel vágtam bele az Inkbe, a regénybe, ahol a tetoválásoknak kiemelt szerepük van. Az ottani társadalomban ugyanis kötelezőek a tetoválások. Vonalak jelzik a korod, a családfa ott libeg a hátadon, a foglalkozásod szimbóluma a karodon. Ott bizony megjelölnek, még úgy is, ha idővel bizony megbánhatod azt, ami rád kerül.

A könyvben a tetoválásoknak más szempontból is komoly szerepük van. Az ember halála után ugyanis megnyúzzák az illetőt, a bőréből könyvet készítenek, a hozzátartozók pedig ezekből a tetoválásokból úgy tudnak olvasni, úgy látják maguk előtt, mintha írott regény lenne az illető életéről. Aztán persze ha nem éltél a kormány szerint méltó életet, akkor elégetnek, és szó szerint elfelednek. Maga az ötlet nekem nagyon tetszett, méghozzá minden aspektusával együtt.

A szerző érdekesen mesélt arról, hogy mennyire frusztráló lehet egy ilyen lélekceremónia az egész családnak, hogy a karaktereken lévő tetoválások mennyire jó, vagy éppen rossz dolgok. Hogy mekkora nyomás az, hogy olyan tetoválásod legyen, ami alapján mások jól meg tudnak ítélni. No és a bűnök visszaszorító ereje, hiszen nyilvánosan rád tetováltathatják, ha valami rosszat követtél el. Ráadásul van pár karakter, aki úgymond olvasni tud a tetkókból, látja az életed, így sokak szemében nyitott könyv vagy még életedben is.

Na ugye, hogy mindez mennyire érdekes és egyedi világábrázolás? Persze, itt-ott akadtak logikai bakik, némely dolgot nem is értettem igazán, de maga a világ mégis megmozgatott, elgondolkodtatott. Jónak találtam a felvetett kérdéseket, tetszett, ahogy Leora szemén át megmutatták ezt a társadalmat, a múltjával és a jelenével együtt. Egy kvázi disztópiában engem mindig a világ érdekel a legjobban, és azt ha a szerző jól felépíti, nálam félig nyert ügye van.

A kötet nekem a világ mellett Leora karakterétől vált nagyon szerethetővé, ugyanis kaptam egy tökéletes felnövés-történetet. A sztori elején a lány 16 éves, éppen végezni fog a suliban, szabálykövető fiatal, aki amint kilép a nagybetűs életbe, szembesül mindennel, amivel nem akarna. Hazugságokkal, nehéz döntésekkel, titkokkal. Naná, hogy ezzel nem egyszerű megküzdenie, szerintem senkinek sem lenne az.

Szeretettem az utat, amit Leora bejár, ahogy kábé kislányból pár hónap leforgása alatt egy erős, bátor fiatal nővé válik, aki nem fél konfrontálódni, küzdeni azért, amit jónak ítél meg, és megtanulja úgy látni az életet, ahogy kell, mert nem csak fekete, vagy fehér, avagy jó és rossz dolgok vannak. Az írónő szerintem ezt az utat nagyon szépen mutatta be, élvezet volt emiatt végig olvasni a könyvet, végigélni ezt a remek fejlődést.

Romantikus szálunk viszont nem igazán volt. Igaz, akadt egy nagyon édes srác, Oscar, akivel a második részben még lehetnek izgi jelenetek, itt viszont nagyon lightos volt minden. Ez engem most nem zavart, mert végre lubickolhattam egy barátság tökéletes ábrázolásában. Verity és Leora barátsága ugyanis számomra mindent vitt, és olyan sok fordulattal, meglepetéssel volt tele, hogy annak csak örülni tudtam. Pláne mert a kötet vége felé elképzeltem valamit, és annyira örültem, hogy nem az történt, de emellett végig éreztem, hogy mennyire szépen építi az írónő ezt a szálat.

Ami még nagyon érdekes volt nekem, az Leora és az anyukája kapcsolata. Az már hamar kiderül, hogy sok itt a titok, és baromira sajnáltam, hogy sokszor csak elhúzták előttem a mézes madzagot, hogy „majd megtudod, majd megtudod„, és csak nem mondták el. De amikor végre kiderült, nekem az mindent vitt, különösen az utolsó jelenetek a két karakterrel.

Ó, a meséket el ne feledjem! A kötetben ugyanis a mesék is rendkívül fontosak voltak, több pedig be is került a szövegbe. Az összes kis mese nagyon tetszett a maga tanításaival, de egyértelműen a Csipkerózsika újramesélése volt a favorit, mert olyan aspektusát mutatta meg a sztorinak, amire eddig nem gondoltam, és külön tetszett, hogy mennyire szépen összefüggött mindez a történettel.

Értékelés: 9/10

Pár apróbb hibától eltekintve ez egy nagyon jól kidolgozott és szerethető regény volt a szememben. A felépített világ, a tetoválások szerepe és a konfliktusok is nagyon tetszettek. Leora jó főszereplő volt, a fejlődés történetét végig élveztem, akárcsak a kapcsolatait akár az anyjával, a legjobb barátnőjével, vagy a tetováló mesterével. A romantika ugyan nem volt számottevő, de az előbbiek így is simán élvezhetővé tették számomra a történetet. Kíváncsian várom a folytatást!

Hogy tetszik a borító? Szerintem gyönyörű, egyszerűen jó ránézni, ráadásul a sztorihoz is remekül illeszkedik.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szereted az izgalmas és érdekes disztópiákat, akkor csapj le erre is!