Pont ma jelent meg Eszes Rita második regénye, amit az idei olvasmányaim egyik legragyogóbb csillagaként tartok számon. Ritával a könyvéről, írásról beszélgettünk, és az is kiderült, hogy milyen klassz ajándékot kapnak a szombati könyvbemutatójára érkező látogatók!

Eddig két regényed jelent meg, és mindkettőben közös pont, hogy részletesen bemutatsz egy mondavilágot. Melyik lenne a következő, amit szívesen megismertetnél az olvasókkal?

A cigány mondavilág, megfűszerezve egy kis Tarottal vagy tenyérjóslással, de azért klisémentesen. Szerintem ez egy olyan téma, ami előttünk hever, mégsem ismerjük igazán vagy csak nem merünk hozzányúlni.

Persze nehéz is, mert a vándorló életmódnak köszönhetően inkább szájhagyomány útján terjedő történetekről van szó, kevés az írott emlék, ráadásul az egymástól elzártan élő csoportok történetei között komoly különbségek is lehetnek. Minden esetre engem a Szaffi óta izgat ez a gyökértelen, de szabad, nyughatatlan, mégis otthont kereső szív romantikája.

Ó, ez nagyon izgalmasan hangzik, kíváncsian várom! Az előző könyvedben az Illangókban két srác a főszereplő, akik Erdélyben keverednek izgalmas kalandokba. Úgy hallani, készül a folytatás. Mesélsz erről egy kicsit?

Igen, az ikrek sikeresen végrehajtották a küldetést és mindketten megtalálták a potenciális párjukat is az első kötetben. Kár, hogy az egyik csaj szeret embereket ölni, a másik meg éppen túl sok jót tesz ahhoz, hogy veszteség lenne egy ebben a világban való, hétköznapi életre kárhoztatni.

Szóval a srácoknak van még melója bőven, ha happy endet akarnak, ráadásul mostanra elkezdett kibontakozni a főgonosz képe is. Komolyan, elég sokáig még engem is megvezetett, szóval tényleg jól csinálja. De remélem, hogy két akció között a szereplőim arra is rájönnek, hogy mit akarnak igazán az élettől és meddig hajlandók ezért elmenni. Én csak terelgetem őket.

Az új regényed, a Rókatündér már Japánban játszódik, ahol te is éltél. Európai szemmel mi ott a legkülönlegesebb? És mik a legnagyobb ellentétek?

Hűha, erre nem tudok egyetlen dologgal válaszolni. A legkülönlegesebb tapasztalat talán a konyhakultúra, ami nyilván teljesen más, mint itthon. Nekem annak idején sok olyan kedvencem volt, aminek csak a japán nevét ismertem éveken át, mert azelőtt sosem láttam olyan ételt és nem is hallottam róla, nem is tudtam mihez hasonlítani.
De ha nem törünk be azonnal valakinek a konyhájába, csak azt veszem, hogy leszállok a gépről és nézem a természetet magam körül, már az is egészen más. Mások a növények, más a hegyek formája.

Ami pedig a legszembetűnőbb, de ez persze csak a nagyvárosokra igaz, az elképesztő tömeg, a rengeteg hömpölygő ember és, hogy még sincs káosz. Minden tiszta és rendezett, minden pontos és kiszámítható. És hogy az üvegpaloták és neontáblák árnyékában mindig akadnak pici utcák, kis faházak és kimonóban siető alakok.

Az építészetben és a látványvilágban nagyon szépen összesimul a múlt és a jelen. A társadalomban talán már kevéssé, ezt elég nagy ellentétnek nevezném. Egy olyan országban, ahol nagyon erős a kollektív tudat, és ahol nem csak hivalkodni, de kitűnni sem igazán divat, a fiataloknak is kevesebb a lehetősége az önmegvalósításra. Vagy inkább alacsonyabb a toleranciaszint a társadalom részéről, ha valaki a saját szabályai szerint akar élni.

A Rókatündér egyik legkülönlegesebb eleme a barátság Midori és Tristan között. Ezek szerint hiszel a fiú-lány barátságban? És volt olyan időszak, amikor netán el tudtad volna képzelni őket együtt?

Nem mondom, hogy mindennapi dolognak tartom, de azt hiszem, vannak olyan sorsdöntő események, kialakulhatnak olyan szabályok, amin túl már biztos, hogy egy kapcsolat a barát-zónában marad.

Nekem megvan a magam Tristanja, róla mintáztam a karaktert is. Japánban voltunk együtt cserediákok, és pár évvel ezelőtt meg is beszéltük, hogy az első néhány hónapban, miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, valószínűleg csak azért nem jöttünk össze, mert éppen másokkal tettük ugyanezt. És aztán jött egy pont, amikor viszont már elképzelhetetlen lett volna. Mostanra elmondhatom, hogy ismerem húsz éve, és már a családjával jár hozzánk szilveszterezni minden évben.

Ugyanígy a könyvben is azt gondolom, hogy ha Midori nem szerelmes Akirába, ha Tristan nem áll az elején japáncsaj-gyűjtő üzemmódba (amiből simán kiszórta Midorit, mert félvérnek hitte), akkor elképzelhető, hogy eljutnak valameddig. De valószínűleg nem lett volna az egészből semmi komoly, Tristan ahhoz túl nyugtalan, Midori meg túl tépelődő, és utána viszont már nem maradhattak volna barátok.

Utólag én is így érzem, jó lett ez így, ahogy van 🙂 A könyvben előkerül a bullying is, ami jó ideig Midori ellen irányul. Nagyon érthetően és szépen jelent meg mindez a kötetben. Midori helyében te hogy kezelted volna mindezt? És szerinted melyik kezelési mód visz jobban előre?

Bár általában pozitív megkülönböztetéssel találkoztam Japánban, azért volt néhány kellemetlen élményem nekem is. És nem kezeltem sehogy, csak puffogtam magamban, ami kifelé lehet, hogy ott és akkor jól sült el, két okból.

Egyrészt ugye Japánban nem illik egy lánynak nem nőisen viselkedni, mondjuk fennhangon elküldeni valakit a francba. Ha megtettem volna, lehet, hogy utána elkerülnek azok is, akik addig nem tették. Másrészt külföldiként egy közösséget is képvisel az ember. Az én iskolámban sok diáknak én voltam az első külföldi tapasztalata egész addigi életében, és az én személyemmel azonosították nem csak a magyarokat, de sokszor az összes európait is. Az én mindennapi viselkedésemből gyártottak maguknak sztereotípiákat arra, hogy az európaiak kedvesek, vidámak, beszédesek vagy épp mogorvák, lázadók, bunkók. Tehát nagyon oda kellett figyelnem a reakcióimra.

Általában magamban azzal rendeztem a dolgot, hogy azt mondtam, aki gonoszkodik, csak azért teszi, mert irigy. Mert máshogy nézek ki, mert szőke a hajam, mert szülők nélkül vagyok ott, mert nem kell jegyeket szereznem. Azt gondoltam, azzal bosszantom fel őket a legjobban, ha látványosan nem törődök velük, ha nem tudnak elérni hozzám. De ez azért egy sokkal kényelmesebb eset, mintha valakit mondjuk egy testi hiba, egy sérülés, egy olyan valós hátrány miatt bántanak, ami őt magát is zavarja, és amivel nem tud mit kezdeni. Ilyenkor nagyon nehéz egy vállrándítással arrébb állni, és szerintem nem is szabad.

Aki másokat bánt, az mindig egy saját gyengeségét akarja leplezni, soha nincs felkészülve a konfrontációra, akár még a párbeszédre sem. Úgyhogy beszélni kell hozzájuk, megkeresni őket direktben, amikor nincs mögöttük háttértámogatás, amikor kiesnek a szerepükből. Lehet, hogy nyilvános bocsánatkérés nem lesz belőle, de talán a támadások is elmaradnak. Persze az is nagyon fontos lenne, hogy egy félénkebb, elesettebb embernek ne egyedül kelljen felvennie a harcot. Jó lenne, ha azok, aki egy vállrándítással tényleg túl tudják tenni magukat dolgokon, odaállnának azok mellé, akiknek szükségük van a támogatásra.

Teljesen egyetértek, remek ez a megközelítés. Várható még valamilyen történet a Rókatündér világából? Leginkább az egyik kedvencem, Chanel miatt kérdezem, nagyon drukkolok legalább egy novelláért!

Egyelőre próbálok erre nem gondolni, mert a Rókatündér is csak úgy véletlenül történt meg, és előbb befejeztem, mint az Illangók folytatását, de most már tényleg azzal kell foglalkoznom. Azt most már többen kérték, hogy írjak még Japánról, úgyhogy ezen már morfondíroztam, de Chanel… hát róla tényleg lenne még mit mesélni, nem tudom, hogy nem borulna-e ki, ha csak egy novellát kapna. Ahogy ismerem, egy saját Rubin Pöttyös kötetet akar minimum, de az biztos, hogy várnia kell.

Remek, egy regény az alap, amit Chanel megérdemel 🙂 Remélem még többen zargatnak majd érte, így rákérdezek: kinek és miért ajánlanád elolvasásra a Rókatündért?

Ó, hát mindenkinek, természetesen! Azoknak, akik szeretik a romantikát, akik szeretik Japánt vagy általában az egzotikus kultúrákat, akiket érdekelnek a mondák, a rókák, akit foglalkoztat egy külföldi tanév gondolata. Akik szeretik a humort, akik bátrak akarnak lenni vagy csak kikapcsolódni vágynak. Nem tudom, sikerült lefednem az összes embert? Én egyébként azért szeretem ezt a könyvet, mert vannak benne komoly és elgondolkodtató dolgok, de összességében szerintem nagyon könnyed tudott maradni.

Van esetleg olyan műfaj, amiben nem szívesen próbálnád ki magad íróként? Ha igen, melyik az?

Olyan nincs, amiben nem szívesen próbálnám ki magam, olyan van, ami szerintem fájna az olvasóknak, ha megtenném. Például most nem tudom elképzelni, hogy egyszer mondjuk írok egy igazán sötét és gonosz thrillert vagy egy darabolós horrort, úgy, hogy az tényleg félelmetes legyen. És az előző kettő után furcsán hathat, de mivel ennek a skálának a másik vége, ide sorolom a mesekönyveket is. Ott meg félnék konfliktust belevinni a történetbe, nehogy túl sok legyen és tönkretegyem valakinek a lelki világát.

A mesekönyves félelmet teljesen átélem, szerintem is baromi nehéz lehet, és tartanék tőle én is. Ha már a műfajok szóba kerültek, mely könyvet olvastad legutóbb, mit olvasol most, és mi lesz a következő?

Jaj, hát én most egy ilyen megkésett Halloween jegyében tinihorror hetet tartok, úgyhogy legutóbb Kendare Blake-től a Vérbe öltözött Annát olvastam (most fejeztem be a Könyvmolyképző YA kurzusát, ahol ennek a regénynek a kezdő jelenetét veséztük ki egyik feladatként, és teljesen megfogott).

Tegnap kezdtem a regény folytatását, A rémálmok lányát. És következőnek Bessenyei Gábortól Az első csók és egyéb démonokat fogom választani, aki a sötétben tart azzal kapcsolatban, hogy most akkor az ő története pontosan mi is, ezért erre magam kell rájöjjek. Aztán persze jönnek sorra a KMK-s magyar szerzők őszi megjelenései, már alig várom. Év végéig simán be vagyok táblázva.

Oké, akkor én sem spoilerezek neked Gábor könyvéről 🙂 Most, november 24-én lesz a Rókatündér könyvbemutatója az Alexandra Pódiumon. Most megkérdezném, higy izgulsz-e, de nem akarok bunkó lenni. Mennyire szereted az ilyen élő beszélgetéseket? Készülsz valamivel? Ó, és izgulsz?

Persze, nagyon izgulok. Általában túl sokat beszélek, úgyhogy az Illangók könyvbemutatóján igyekeztem viselkedni és csak ültem ott karót nyelten. De tényleg, Japánról annyi minden jut eszembe, hogy muszáj moderálnom magam, meg sokszor nem tudom, hogy ami nekem érdekes vagy vicces, az másnak is az lesz-e. Ezért jobban szeretem a kötetlen beszélgetéseket, amikor mindenki kérdezhet és megszólalhat, de tudom, hogy erre azért sokan nehezen veszik rá magukat a közönség soraiból. Úgyhogy majd Róbert Kati kacsintgathat rám, hogy miről és meddig beszéljek.

Egyébként igen, készülök némi meglepetéssel, de tudod mit, sosem bírom magamban tartani az ilyen dolgokat, szóval elárulom: megtaláltam Midori nyakláncát a valóságban. A kinyitható rókafejet, amiben a csillaglabdáját hordja. Na, jó, csillaglabda helyett egy gyöngy van benne igazából, de pont olyan, mint a könyvben. Rendeltem egy kupaccal belőle, és a valóságban is elégedett vagyok vele, úgyhogy ezeket viszem azoknak, akik dedikáltatni szeretnének. Most nem tudom, hogy azon drukkoljak, hogy elég legyen a medál, vagy azon, hogy olyan sokan eljöjjenek, hogy ne. Szóval igen, nagyon izgulok.

Wow, ez zseniális meglepetésnek tűnik! És hajrá az egészhez. Köszi az interjút!