Könyvkritika: Ryan Graudin – Invictus: Az idő gyermeke

Nagyon szeretem a YA-időutazós könyveket, így egy percig se gondolkodtam azon, hogy el akarjam-e olvasni ezt a regényt – pláne mert már rég olvastam hasonló témában. Ráadásul az Invictus stand alone regény, ami még különlegesebbé teszi az időutazósok között.

A történet szerint kétszáz évvel később megint Róma a világ közepe, szó szerint a világ fővárosa. Miután feltalálják az emberek az időutazást, a múltba tesznek sétákat a Testület erre kinevelt időutazói, hogy mindent rögzítsenek felvételként, az emberek pedig így néznek bele a múltba. De persze végig ott zsibong a veszély: ha bármit megváltoztatnak a múltban, komoly galiba lehet.

Empra egy elismert időutazó, aki az ókori Rómába tér vissza, ahol belezúg egy gladiátorba, akitől teherbe esik. Gyermekét az idő nélküli térben, időutazás közben szüli meg, évekkel később pedig a nő eltűnik. A főhősünk Far, próbál az anyja nyomdokaiba lépni, ám a Testület Akadémiáján meghekkelik a végső vizsgáját, és elbukja azt. Viszont felfogadja egy fekete kereskedő tolvaj, így utazhat az időben, a legjobb barátaival éppen a Titanicra tart, hogy ellopjanak egy olyan tárgyat, ami amúgy is elsüllyedne. Na itt találkoznak Eliottal, a különleges, szintén időutazó lánnyal, és megkezdődnek a galibák.

Tudom, a szokásosnál kicsit többet meséltem a sztoriról, de ez itt mind tényleg az alap, ennél sokkal bonyolultabb és szerteágazóbb a történet. Az írónő E/3-ban mesélt, mind az 5 főszereplő nézőpontját megkapjuk, így mindenki életébe belenézhetünk. Számomra ez érdekesebbé tette a kötetet, mert tényleg mindenre ki tudtunk térni. Leginkább azért jött be ez a dolog, mert így még inkább átjött az, hogy ezek a fiatalok mennyire szeretik a történelmet, és milyen fontos számokra az utazás, és hogy ápolják a barátságukat.

Gyerekkorom óta rajongok a történelemért, így aztán pláne különleges élmény volt számomra a szereplőkkel együtt visszarepülni. Az ókori Róma, Alexandria, vagy éppen a Titanic is meglehetősen érdekes helyszín volt. Az nagyon érződött, hogy az írónő mennyire alaposan felkészült, mert hitelesen adta át a múltat. Külön érdekes volt az, amit a jövőről mesélt, a szintetikus ételek, a környezetszennyezés hatásai, és persze az emberiség változása. Nem csoda, hogy inkább a múltba néztek vissza ahelyett, hogy a technikailag fejlett, de sok mindenben visszamaradot jelenükben éltek volna. (De persze a könyv távolról sem disztópia).

Kaptunk két romantikus szálat is, a maga módján mindkettő aranyos volt. Az orvos Priya és az időutazó Gram már együtt vannak a sztori elején, érződött is, hogy mennyire szeretik egymást. Aranyosak voltak a jeleneteik, Priya lett a kedvenc karakterem, mert úgy érzem, én is hasonlóan viselkedtem volna az átélt helyzetekben. (Különösen a könyv végén). Meg amúgy is érdekesek voltak a dilemmái, a családnak való megfelelés, az, amit a szerelemről gondolt, és ahogy eleve félt belevágni egy románcba. A legszebb jeleneteik nekik is a könyv második felében adódtak, ha nem lenne spoileres, jó párat ki tudnék emelni.

A másik párunk a haját minden nap újrafestő történész-Imogen, és a kissé magának való mérnök-mindenes-Gram (szerintem kicsit Aspergeres volt a srác). Ők az a pár, akik régóta kerülgetik egymást, és akiknél nagyon kéne örülni, hogy végre összejönnek. Bevallom, nekem ez a nagyon örülés elmaradt, inkább úgy voltam vele, hogy “végre, ezen is túl vagyunk”, bár Gram reakciói a csókra nagyon érdekesek voltak. Persze, nem mondom, hogy utáltam őket, csak nem érintettek meg olyan nagyon.

És igazából ez a kulcsmondat az értékelésben: nem érintett meg olyan nagyon. Mert a karakterek jók voltak, az ötletek jók voltak, a könyv második fele iszonyúan belendült, és onnan már az olvasással is jobban haladtam. Csak valahogy hiányzott valami plusz, egy extra löket, ami miatt azt mondanám, hogy kedvenc lett a könyv. Erre szoktam mondani, hogy a könyv kitűnő iparosmunka, csak lelke nem volt.

De tényleg, nem lehet hol belekötni, mert minden karaktere érdekes volt önmagában, a felvetett erkölcsi és morális dilemmák működtek, a dramaturgiai ív felépítése jó volt. Érződött, hogy az írónő nagy gondossággal hozza létre Eliot kapcsán a rejtélyeket, és tényleg jól lett átadva minden. De mégis hiányzott belőle az a valami plusz. Ki tudja, talán az E/3 idegenítette el annyira számomra, vagy egyszerűen csak azt érzem, hogy az írónő “nem tette bele a szívét/lelkét a történetbe“. De persze ezt mindenki másként ítéli majd meg.

Értékelés: 9/10

Kicsit gondban vagyok a csillagozással, épp a fent felsoroltak miatt. Éppen ezért csak egy pontot vonok le, mert összességében az írónő a csínyt letudta.

Hogy tetszik a borító? Önmagában nagyon szép, jó ránézni, a polcon is jól mutat. De még a könyv elolvasása után sem értem, hogy mit akar ábrázolni. Ettől függetlenül nagyon szép.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szereted az időutazós YA románcokat, akkor ne hagyd ki ezt a kötetet sem!