A borítója dacára nagyon szerettem a Reboot című könyvet, hiszen a főhősök, és az Amy Tinterra által megálmodott világ teljesen magával ragadott. Sikerült forradalmasítania a zombit, mint témát, ez pedig már önmagában is teljesen eladta számomra a regényt. És mi a helyzet a folytatással?

A Rebel sajnos már kevésbé tetszett, mint az első rész. Ötletekben és karakterdrámában itt sem volt hiány, csak sajnos iszonyú gyorsan haladt a történet. Mintha két regényt akarnak egybe sűríteni, és azon dolgok, amiket rendesen ki lehetett volna fejteni száz oldalban, kaptak húsz oldalt.

Konkrétan arra, hogy a főhősök kvázi megmentsék a világot kábé 160 oldal jutott, és még ebbe az időbe be kellett férnie a romantikus szálaknak és a családi drámáknak is. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a külföldi kiadó leszólt volna az írónak, hogy kevésbé fogy a könyv, a trilógiát szorítsd le duológiára, az írónő szegény meg azt se tudta, hogy mitévő legyen. Persze ez csak saját gondolat – de nem lennék meglepve, ha így lenne, tekintve, hogy külföldi kiadásokban sem bővelkedik a széria.

No de miről is szólt a Rebel? Rögtön a táborban nyitunk, ahol naná, hogy totál elájulnak Wren számától. A főhőseink pedig hamar megtudják, hogy a táborban abszolút nincs minden rendben, és az életük továbbra sincs biztonságban. Komoly (morális) döntéseket kell meghozniuk, mielőtt eljöhetne a happy end.

Az új szereplőknek kifejezetten örültem ám. Micha teljesen elvarázsolt. Igen, dilis volt a srác, de az írónő jól kidolgozta, és külön tetszett, hogy Micha karaktere és tettei egyértelműen Wren személyiségfejlődésére lett felhasználva B opcióként – az A opcióban pedig előre vitte a sztorit. Mert így tudott Wren igazán rájönni, hogy mi a jó és a rossz, miben kell fejlődnie, és tényleg jó dolog-e az ölés. Wren személyiségfejlődése pedig egészen elképesztő volt a kötetben. Sőt, ha megnézzük, hogyan indított a Reboot elején, ez az ív még csodálatosabb.

Külön tetszett, hogy a rövidség dacára több mellékszereplő is kiemelést kapott, Addie például iszonyú szimpatikus lány volt, a szerelmi szála pedig aztán pláne. De igazából bármely új karaktert ki tudnám emelni: szerencsére az írónő nem random dobálta be őket, hanem sikerült jelentőséget adni mindegyiküknek, így az elkerülhetetlen halálok is jobban földhöz vágják az embert. Csak azt sajnálom, hogy a „zombik gyerekeit” nem ismerhettük meg ennél jobban.

A romantikus szálak is meglehetősen aranyosak voltak, de leginkább Callum és Wren kapcsolatáért voltam oda. Gyönyörű volt a fejlődési ív itt is, emellett örülök, hogy nem jött be a szerelmi háromszög, hanem tényleg végignézhettük, miként harcol meg egymásért két ember, aki ennyire szereti egymást, de a különbözőségeik akár éket verhetnek közéjük.

Apropó, Callum: most talán még édesebb volt, mint eddig, és ehhez kellett az is, hogy a családja bekerüljön a képbe. Az öccsével egyszerűen imádtam a srácot, jópofa jeleneteik voltak, de üdítő volt látni Callumot, mint vezéregyéniséget, aki nem hátrál meg, és minden nehézség dacára kitart az elvei mellett.

Amit meg kell még említeni a morális dilemmák. Tetszett, ahogy Wren saját maga is elgondolkodott azon, hogy mennyire logikus Micha gondolatmenete, és talán még helyes is. Jó volt, hogy több oldalról megvilágították a problémát, miszerint az emberek és az újjáéledtek tudnak-e együtt élni. És ne feledjük, ezt a mai világunkra is lefordíthatjuk, például emeberek és bevándorlók témaköre.

Értékelés: 7/10

A könyv tele volt jó ötletekkel, ütős karakterekkel és érdekes történetszálakkal. Szívesen olvastam, pörögtek az oldalak, de sajnos kicsit kapkodósnak éreztem a sztorit, túl sok minden történt röpke 330 oldal alatt, mintha két könyvet sűrítettek volna egybe, ami pláne a vége felé már nehézkesen működött. Mindennek dacára örömmel gondolok vissza a sorozatra, örülök, hogy itthon is megjelent.

Hogy tetszik a borító? Hát izé. Nem is tudom melyik a rosszabb, az első részé, vagy ez. Sok sikert annak, aki el tudja dönteni.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szeretted az első részt, szerintem nem is kérdés, hogy le kell csapnod a másodikra.