Van-e gond azzal, ha egy film megríkat? Szerintem nincs. És bevallom, én kifejezetten hatékonynak tartom, ha elsírom magam egy alkotáson.
Amikor a hétköznapokban történik valami rossz és fájdalmas, az ember ritkán sír, de mélyen, legbelül elraktározódnak az érzések és a sok feszültség, aminek egyszer ki kell robbannia.
Ha az ember szomorkás filmet néz (vagy olvas könyvet), és közben elsírja magát, az megtisztulás a léleknek is. Én legalábbis így érzem, ha netán valaki másként gondolja, ossza meg nyugodtan.
Most összeszedtem 5 olyan filmet, aminek a megtekintésekor eltört nálam a mécses. A megtekintésüket naná, hogy ajánlom. És igen, a filmek egy-egy szörnyű betegséget érintenek…
Fontos: a listán szereplő egyik könyvet sem olvastam, így most a filmes élményeimről írok. De egyszer majd igyekszem a könyvekre is sort keríteni. Ó, és a listáról lemaradt a Csillagainkban a hiba és a Mielőtt megismertelek, azokat úgyis mindenki ismeri.
A nővérem húga (My Sister’s Keeper) – a könyvet írta: Jodi Picoult
A listáról ez a “legborzalmasabb” film. És ezt itt most a lehető legjobb értelemben mondom. Jodi Picoult könyve egyszerűen kizsigerelt, lecsupaszított, és olyan sokat sírtam rajta, mint kevés más filmen. De tudjátok mit? Egy pillanatig sem bánom.
Csodálatos, frenetikus film volt, és annyi fontos dolgot árult el az életről és a szeretetről, hogy minden egyes könnycseppem megérte. A vége pedig, a maga nemes egyszerűségében volt gyönyörű.
Amit pedig itt nagyon szerettem, hogy megismerhettünk egy egész családot, megtudhattuk, hogyan hat az egyikük halálos betegsége a fiútestvérre, anyára, apára, a lánytestvérre és magára a haldoklóra. És mindez még szomorúbbá tette az egészet.
Most jó (könyvcím: Amíg élek) – a könyvet írta: Jenny Downham
Sosem felejtem el, hogy milyen érzés volt először megnézni ezt a filmet. Szó szerint annyira sírtam, hogy csak elmosódott pöttyként láttam magam előtt a feliratot, és kábé hallás alapján próbáltam megérteni, hogy mi is történik. Újranézve ugyanígy megmozgatott érzelmileg a film.
Kritikát már írtam róla, itt elolvashatjátok. Röviden annyit mondanék, hogy csodás film, kitűnő színészi alakításokkal, és egy nagyon mély és tartalmas üzenettel. Az se baj, ha az ember többször újranézi, mert mindig ad valami mást, valami újat.
Az utolsó dal (The Last Song) – a könyvet írta: Nicholas Sparks
Becsapós film volt ez: az elején egy ártatlan románcnak tűnt, egy lázadó lánnyal, és a gonosz apával. Aztán bumm, a film közepén kiderült ez meg amaz, én pedig összetörtem, amikor kiderült, hogy az apa miért szervezte ezt a boldog nyarat.
A film tetőpontja nálam az volt, amikor Miley Cyrus elénekelte a szenzációs When I Look At You dalt. A sztorit pedig azért is nagyon szeretem, mert elgondolkodtatja az embert. Mit csinálok jól az életemben? Ki az, akit jobban kéne szeretnem annál, mint ahogy most teszem?
Keith – a könyvet írta: Ron Carlson
A regény itthon sajnos nem jelent meg, pedig gyanítom, hogy sok embert érdekelne. A filmről itt írtam hosszabb értékelést, röviden annyit mondanék róla, hogy szívfacsaróan tökéletes volt.
Legjobban azokat a kérdéseit szerettem, amiken olyan sokat gondolkodtam. Mit tennél, ha rákos betegként szerelmes lennél? Elűznéd a másikat? Közel engednéd magadhoz? És a másik félként: odamernéd adni a szíved egy haldoklónak?
Témáját tekintve több olyan van, mint a Keith. Viszont nekem kábé ez volt az első filmem a “tini rákos” témában, és talán éppen ezért is, de nagyon közel áll a szívemhez.
Séta a múltba (Walk to Remember) – a könyvet írta: Nicholas Sparks
Még egy Nicholas Sparks könyvadaptáció, de az összes közül ez a kedvencem. Igen, másodszori újranézés során már érzékeltem, hogy vannak dramaturgiai hibái, és megvalósítás-béli gyengeségei, de a sztori attól még üt.
Borzasztó látni, hogy a két szerelmes végre megtalálja a boldogságot, és ekkor üt be a ménkű. Fájdalmas az egész, engem leginkább az utolsó jelenet ölt meg lelkileg, és maga a gondolat, hogy egy egész életet él le úgy a másik fél, hogy örökké a halott szerelmére emlékezik.
