Szeretem azokat a regényeket, amikor a szerző komoly témát jár körbe, és igenis keményen odacsap. Persze, időnként jólesik egy-egy szórakoztatóbb chick-lit is, de akkor is, a szívem a komolyabb témákat felvonultató regényekhez húz. Azokhoz, amiknek igazán van üzenete, ami mondani akar valamit. Pontosan ezért akartam elolvasni Eva Kavian művét. Oké, az is sokat hozzátett, hogy a szerző francia, én pedig nem csalódtam még francia könyvben. És igazából most sem, csak a Nem akartam vele élni nem durrant akkorát, mint vártam volna.

A történet főszereplője a tizenhét éves Sylvia. A szülei elváltak, egy hetet az apjánál, egyet pedig az édesanyjánál tölt, miközben állandóan a kishúgaira kell vigyáznia. Mindezt megelégeli, és úgy dönt, megmondja az apjának, hogy nem szeretne már vele élni tovább. Jobb lenne neki az anyjánál, békében, nyugalomban. Éppen az apjával beszél erről telefonon, amikor a férfit baleset éri. Belehal. A regény Sylvia lelkiismeret furdalását mutatja meg, és az utat, amíg igazán képes elengedni az édesapját.

Nagyon jó témát választott a szerző, az alapkonfliktus is szívszaggató, számomra pedig különösen az volt, mert én is elveszítettem az édesapámat, így rögtön megvolt az érzelmi kapocs. Nagyon akartam imádni ezt a regényt, szerettem volna, ha folyton-folyvást elgondolkodtat, de igazából nem tette. Nagyot akartam ütni, hatalmasat odacsapni, és mindenképpen elérni, hogy sajnáljam és érezzek együtt Sylviával, no meg a családjával a tragédia miatt. Emellett ráadásul a regény néhol átváltott E/2-be, ilyenkor az apukájához beszélt. A könyv lezárásakor pedig olyan dolgok történtek, amiket még spoileresen sem írok le, mert egyszerűen csak szeretném elfelejteni. Ahogy azt is, milyen hirtelen bukkant fel a lány – amúgy már meglévő – szerelme.

Minden hibája ellenére mégsem bántam meg, hogy elolvastam a regényt. Tényleg komoly témával foglalkozott, és ennek ürügyén azért átadott jó pár értékes leckét, amiket tudok kamatoztatni a saját életemben is, mint értékeld azt, amid van, törődj a családoddal, a barátaiddal, mert bármikor eljöhet az a pillanat, amikor véget érhet az idill. Persze, ezeket az ember amúgy is tudja, de időnként nem árt egy barátságos emlékeztető. A regényben voltak egyéb pozitívabb részletek is, egy-egy ponton pedig fel tudtam ülni arra az érzelmi hullámvasútra, amit a szerző oly erőszakosan próbált rám tukmálni. A két ikerlány minden egyes megjelenése ilyen pillanat volt, azok a kérdések, hát én annyira sajnáltam őket, ahogy idővel anyut is, mert belőle is egyre jobb karaktert faragtak. Sokszor csodáltam Sylvia erejét és kitartását is.

Értékelés: 6/10
Tényleg értékelem, hogy ilyen komoly témával rukkolt elő a regény, csak sajnos a körítés nem nyerte el maximálisan a tetszésem. Szerencsére felfedeztem azokat a rejtett értékeit, amiket véleményem szerint nem próbált rám tukmálni a szerző, úgyhogy mindent egybevéve örülök, hogy elolvashattam a könyvet.

Kinek ajánlom elolvasásra? Nem állapítanék meg sem kort, sem nemet, mert hiszem, hogy bárki megtalálhatja benne azt a gondolatot, vagy érzést, ami sokat adhat neki. Mindenesetre azok, akik úgymond nehezen hatódnak meg valamin, nehezebb helyzetben vannak. Akárhogy is, a téma miatt megérdemli az esélyt.

A regény szerzője Eva Kavian, aki 1964. június. 15-én született. A gyermekkorát egy faluban töltötte. Éveken át dolgozott egy pszcihiátriai intézetben, mint terapeuta, 2004-ben megalapította az Aganippe Egyesületet.

Több írásműhelyt is vezet, irodalmi esteket szervez. A versei, a felnőtt és ifjúsági regényei mellett gyakorló kézikönyveket is ír más írók-szerzők számára. 2006-ban Horlait-Dapsens díjat nyert munkásságért.

• 01.12. – Media-Addict.hu
• 01.14. – Roni olvas
• 01.16. – Zakkant olvas