Sorok Között Könyves Blog Body Wrapper

Könyvkritika: Kleinheincz Csilla: Ólomerdő (BTK)

olomerdo-boritoAhogy látom Kleinheincz Csilla könyvét a fantasy kategóriába sorolják, pedig szerintem – legalábbis a szöveg alapján -, bőven kijárna neki a szépirodalmi jelző is. Éppen emiatt nagyon lassan haladtam vele olvasás közben, ami sokszor zavart, mert nem vagyok hozzászokva a szépirodalmi szöveghez. Nem azt mondom, hogy nem tetszik, és ne élvezném a „szépet”, csak egyszerűen más könyvekhez vagyok szokva, és a szépirodalom nagyon távol áll tőlem. Éppen ezért is örülök, hogy elolvastam az Ólomerdőt, mert így – ha csak egy kicsit is -, látogatást tettem a szépirodalom területén. Bármennyire is élveztem ám a művet, ennyi kiruccanás bőven elég is volt, a továbbiakban maradok a szórakoztató/ifjúsági irodalomnál.

Az Ólomerdő 2007-ben már megjelent, ám Csilla átdolgozta és átírta, a változtatásokról bővebben pedig Roni Olvas oldalán tájékozódhattok. Nekem csak a friss kiadáshoz volt szerencsém, így leginkább arról fogok most nektek mesélni. A történet főszereplője Emese, aki Gödöllőn lakik az édesapjával. A lány tudja, hogy más, mint a társai, de nem igazán érti másságának a mibenlétét. Kiderül, ő bizony félig tündér, az édesanyja pedig az erdőben, Tündérföldén van. Miután az apja merő véletlenségből elcseréli a lányt, Emese egy jóképű lovag lován találja magát, és később rájön, nem csak saját magát kell megmentenie, hanem az egész családját is.

Remek ötlet volt ezeket a fantasy elemeket magyar alapokra helyezni, a népmesei elemek pedig remekül működtek a történetben. Jó volt már végre ízes, magyar neveket olvasni, hiszen mostanában túlteng a külföldi irodalom az olvasmányaim között, hiányzott már a magyar helyszín és persze a magyar karakterek. Ellentétben a Vérvörössel itt tényleg jogos volt a mese, mint motívum megjelenése, ennek pedig örültem ám rendesen. Kicsit úgy éreztem, mintha egy mesét „néznék”, nem pedig olvasnék, mert olyan jól pörögtek a fejemben a képek. A motívumokat is szerettem ám, mint az ígéret fontosságát. Lássuk be, tényleg felelőtlenül ígérgetünk sokszor dolgokat, de itt minden ígéretnek súlya volt, és ez tök jó dolog.

„Az ígéreteket be kell tartani, ez az első. Ha nem így teszel, megzavarod a sorsfolyó sima folyását. Lelépsz az útról, ami mellett elkötelezed magad.”

Ami a sztori tempóját illeti, az eleje lassú volt, és olybá tűnt számomra, hogy Emese túl könnyen nő fel a feladathoz, nagyon hamar elfogadja, hogy ő micsoda, ráadásul legalább a könyv negyede eltelt, mire úgy-ahogy beindult a cselekmény. A szépirodalmi stílus miatt néhol hőbörögtem, de ez tényleg az én hibám, mert ódzkodom attól a műfajtól, és kicsit fura is volt most szembesülni vele. (Bár ki tudja, az is lehet, hogy csak én éreztem annak). Néha megakasztott még az olvasósban a sok, a fülemnek idegen szó, mint a „misz”, aminél kénytelen voltam rákeresni google-ben, hogy mi a csudát jelenthet, mert fontosnak éreztem az adott párbeszédben. Kiderült, az is volt. Ezektől az apróságoktól eltekintve szerettem ám ezt a könyvet.

„Mert ő is elhagyott.
A gondolat élesen és kíméletlenül zilála szét a nyugodt félálmot, ő pedig ismét ott találta magát az ólomerdő hideg lombjai alatt, ahol a szél panaszosan nyávogott az ágak között, és a föld fagyos volt és kemény.”

Különösen kedves volt a szívemnek, amikor kiderült a családi dráma. Nem nagyon akarok most spoilerezni, de annyira örültem, hogy minden karakternek megvolt a motivációja, és egyiknél sem éreztem azt, hogy csak lógna a levegőben. Tartód/Firtos különösen szimpatikus volt számomra, őt éreztem leginkább emberinek, mert olyan problémákkal küzdött – átok ide, átok oda -, amivel mi, mindannyian. A negatív karakter, az özvegy is tökéletesen érthető volt ám a számomra, ezért pedig külön jár a dícséret. Annyira szeretem azt, amikor minden karakter „egyben van„, és senkinél nem lóg ki a lóláb. Megvannak az indítékok az adott tettükhöz, akad karakterfejlődés, és úgy egyáltalán, emberiek, reálisak annak ellenére is, hogy egy tényleges emberről, vagy tündérről, netán félsárkányról van szó. És ez így van nagyon jól.

„Nem bírta elfordítani a tekintetét a lovasról, pedig legszívesebben visszabújt volna a vackába, a föld alá. Számtalanszor szembesült már számonkéréssel, és mindig nehezen viselte, különösen hogy tudta: jogos”

Értékelés: 8/10
Lassúnak éreztem az indítást, emiatt jár a két pont levonás, de mindettől függetlenül ez egy remekül megírt, csodálatos történet. Ha friss könyv lenne – és nem egy régi átdolgozása -, akkor pedig biztosan Kleinheincz Csilla Ólomerdőjét jelölném Az év szépirodalmi könyvének a II. Magyar Könyvek Viadalán. Ja, meg talán az Év legszebb könyvborítójának is.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha valakit nem riasztanak el a fantasy, vagy a szépirodalmi elemek, akkor bátran vegye a kezébe az Ólomerdőt. Úgy érzem nem fog benne csalódni.


Discover more from Sorok Között Könyves Blog

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading