A nyár óta próbálom megszeretni a mostanság oly divatos New Adult műfaját. Bevallom őszintén nem egyszerű, különösen azért, mert olyan pasiból vagyok, aki szerelmi téren az egyszerűséget szereti. Nem vagyok híve a magánéletemben sem a nagy drámáknak, ha valakivel együtt akarok lenni, és láthatóan ő is velem, akkor minek a dráma? Persze könyvekben ez másként van, viszont úgy érzem a New Adult legnagyobb buktatója éppen a (mű)dráma. Már a regény első harmadának a végén oda lehetne írni, hogy „vége”, de mondvacsinált okokkal húzzák-halasztják a dolgot, miközben a szereplők javarészt egymás testébe szerelmesek. Ezt persze általánosságban mondom a műfajról szerzett tapasztalataim alapján.

A Színjáték afféle „utolsó próbálkozás” volt a részemről, ha ez nem tetszett volna, akkor ezentúl egy életre temetném a New Adultot. Azonban akárcsak a Szakítópróba, a maga nemében úgy a Színjáték is remek volt. Sőt, több mint remek, ezt a könyvet én bizony piszkosul élveztem. A karakterek éltek, a mellékszereplőket jól eltalálták, a főhősök lelki világát, gyötrődéseit, fájdalmaikat pedig hitelesen ábrázolta a szerző. Persze itt sem maradhatott ki a szokásos momentum, miközben egymás testébe lesznek szerelmesek, de idővel a belső tulajdonságok kiemelésével ez a vonal mintha háttérbe szorult volna, és pont ettől lett olyan reális az egész. A külső megfog, a belső megtart, no valami hasonló vonalon mozgott a szememben a Színjáték.

A történet főhőse a Szakítópróbából már megismert Cade, aki próbálja túlélni a Blissel való szakítását, több-kevesebb sikerrel. Női hősnőnk Max csávába kerül, ugyanis az őt anyagilag támogató szülei a városban vannak, és találkozni akarnak a barátjával, akiről nem tudják, hogy vad rocker, pont olyan srác, akitől mindig óvták a lányukat. Max végül Cade-et hívja segítségül, aki miközben eljátssza, hogy együtt járnak, beleszeret a lányba, az érzés pedig kölcsönös. Kettejük szerelmi játszmájának csak pozitív vége lehet, ez már az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, viszont az út amin végighaladtak, na az volt különlegesen szerethető.

Meg kell említeni azt is, hogy mennyit fejlődött Cora Carmack, mint író. Miközben a Szakítópróbában Garricket olyan nyálasan tökéletesre alkotta meg, addig a Színjátékban hiába volt Cade tökéletes, olyan érzelmi löket volt a karakterben a cudar múltjának köszönhetően, ami előrelendítette a karakter szerethetőségi faktorát. Különösen tetszett Max karaktere is, leginkább ott is a múlt démonainak az ábrázolása miatt. Persze a tetkók fontosságának a kiemelését, meg a folytonos említését hanyagolhatták volna, picit úgy tűnt, mintha tetkó-propaganda lett volna az egész, még úgy is, hogy a történetben komoly szerepet kapott.  Visszatérve Corára, ez a regénye sokkal kiforrottabb volt, mint az előző, a poénok is a helyükön voltak, és egy csomó olyan dolgot mondott el, ami foglalkoztatja az adott korosztályt. Ez az idézet például annyira reális, én is gyakran érzek hasonlót:

„Kényelmetlenség az volt, ám ez csak ösztönös reakcióként jelentekzett a részemről, ugyanúgy, mint amikor bármelyik másik megváltoztatta a családi állapotát a Facebookon, vagy bejelentette, hogy terhes. Az a nyugtalan érzés fogott el, hogy körülöttem mindenki olyan sebességgel halad, amellyel nem tudok lépést tartani.”

Hm, még a szexualitásról mindenképp szerettem volna írni. Alapvetően nem érzem magam prűdnek, itt viszont pislogtam néha nagyokat, mondjuk amikor premier plánban leírtak, ahogy Max orálisan kényezteti Cade-et. Cora nagyon hitelesen/érzékletesen ír a szexről, az általam eddig olvasott könyvek közül talán itt volt a leghitelesebb ez a rész. Persze nem ezzel volt tele a könyv, általában „beérték” csókokkal, plusz itt tényleg a lelki „betegségeik” levetkőzése volt a cél, az, hogy együtt egészek legyenek, nem pedig a szexualitás, ez pedig kifejezetten tetszett.

Ami pedig a végét illeti, nagyon bejött, viszont úgy éreztem, mintha valami lemaradt volna, mintha hiányozna pár lap. De az is lehet, hogy csak annyira tetszett, és úgy olvastam volna még tovább, mert érdekelt miképp folytatódik Max és Cade kapcsolata. Meg kell mondjam, míg a Szakítópróba inkább guilty pleasure volt, míg a Színjáték sokkal inkább pleasure, és még véletlenül sem guilty. Kíváncsian várom tehát Cora új könyveit, úgy hiszem azok is odacsapnak majd 🙂

Értékelés: 8/10
Mindent összevetve a nyolc pontot reálisnak érzem, mert azért a regény egy részénél úgy éreztem mondvacsinált okok miatt húzzák az agyam, gondolok itt Max „mérgező vagyok” kirohanásaira. Utólag belátom, ettől volt még reálisabb a könyvet bejáró lelkiség.