Tengerpart, nyári romantikus sztori, némi önfelfedezés Sarah Dessen módra. Erre számítottam, amikor elkezdtem olvasni a könyvet, mert a fülszöveget direkt nem csekkoltam előre, hagytam, hogy meglepetésként érjen a történet. És hát, meglepetések jöttek, a kötet üzenete is mélységesen átjött, de nem tudom sajnos azt mondani, hogy beleszerettem volna a könyvbe.

A főszereplő Anise, a szörfös lány, aki egész életében a habokat szelte. Az édesapja egyedül neveli, az anyja a legrosszabb fajta vándorlélek: csak néha tűnik fel az életében, akkor is bejelentés nélkül, nem marad sokáig, és komoly sebet okoz mindenkinek. Anise élete akkor fordul fel fenekestül, amikor a nagynénjét baleset éri, így egy utolsó, a barátaival töltött nyár helyett Nebraskába kell költöznie, hogy vigyázzon a három unokatestvérére. És ahogy a borító is írja, van, hogy csak akkor talál magára az ember, ha elhagyja az otthonát.

A könyvet tulajdonképpen az utóbbi egy mondatra húzta fel az írónő. Anise személyiségfejlődése a lényeg, az, ahogyan a lány felnőtté válik, megismeri önmagát, elköveti a hibáit, és aztán megküzd azért, hogy kijavítsa őket. Külön jó ötlet volt, hogy az egészet az anyukájára húzta fel az írónő, hiszen Anise nem akar olyanná válni, mint az anyja, de mégis, a hibái nyomán talán megtörténhet mindez. Nagyon szép jelenetek születtek meg ezáltal, és maga az alapötlet is tök jó volt szerintem.

Az Anise körüli embereket is külön csíptem, a tengerparton maradt legjobb barátnő, Tess nekem igazi főnyeremény volt, olyan barát, akire mindenkinek szüksége lehet. A három unokatesó is érdekes karakternek bizonyult, az ikreket nem lehetett nem szeretni. Az apa karaktere volt még nagyon érdekes, leginkább ez a káromkodós, laza nevelési módszer tetszett, mert hozott némi újat a YA világba ezáltal. Ráadásul tényleg cool arcnak tűnt a fater.

Romantikus részből kaptunk egyből egy szerelmi háromszöget. Mert az utolsó estéjén Anise lesmárolta a legjobb barátját, Ericket, akinek amúgy kockás a hasa. És miközben végig ment a rinya, hogy mi lehetne köztük, amint megérkezik Nebraskába, megismer egy félkarú, de gödröcskés és magabiztos srácot, Lincolnt, aki baromi hamar felkelti a figyelmét…

Szó se róla, Lincoln baromi jó srác volt, imádtam, hogy megmutatta nála az írónő, hogy az, amit más gyengeségnek érez, tehát a fél kar hiányát, ugyanúgy lehet erősség is, és a személyiségünkön,erőnkön múlik, hogy áldozatként, vagy menő arcként élünk – legalábbis úgy éreztem ezt az üzenetet akarja átadni Lincoln karakterével, ami úgy-ahogy helytálló is. Ráadásul a kapcsolatuk is nagyon szépen épült.

Csak… úgy éreztem, hogy ez a regény nagyon sok mindent szeretne átadni, és ezt néhol erőltetetten, tekeregve tette meg. De ami ennél is fájóbb volt nekem, az Anise és a döntései. Itt is sok helyen éreztem, hogy erőltetett, másrészt pedig ez a gyors átfarolás a Lincoln vonalra nekem olyan hihetetlen volt. Plusz a regény sem az a sodró lendületű történet, az írónő szépen ír, de nem visznek annyira előre a mondatai, az egész kötet lassan hömpölyög előre, ami viszont szerintem sokatoknál akár előny lehet.

Értékelés: 8/10

A Lány a vízből nem lett a kedvenc könyvem, de látom az értékeit. Szép üzeneteket akart átadni, alapvetően egy jó történetet prezentált, és külön pacsi a szörf és a gördeszka miatt, érdekes volt ezekről olvasnom. De ezzel együtt néhol kissé erőltetetten akarta szerintem átadni az írónő a történetét, és ez valahogy rányomta a bélyegét az olvasási élményre is.

Hogy tetszik a borító? Nekem nagyon tetszik, és külön jó, hogy az eredetihez képest sötétebb kék az ég, így a címet is el lehet olvasni.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szereted Sarah Dessen könyveit, akkor érdemes egy próbát tenned, hátha ez is magával ragad.