Könyvkritika: Lauren Graham – Gyorsan elhadarom

Könyvkritika: Lauren Graham – Gyorsan elhadarom

0
Oszd meg!

Lauren Grahamet szerintem mindenki szereti, de különösen a Gilmore Girls rajongók. (Nem vagyok hajlandó leírni a rettentő magyar címet). Én is imádom a színésznőt, így nagyon kíváncsi voltam a memoárjára is. Szerencsére nem csalódtam.

Ez a memoár pont azt adta, amit elvártam tőle: vicces volt és könnyed, bepillantást nyerhettem a sztárvilágba, az egyik kedvenc sorozatom kulisszái mögé, ráadásul még olyan extra dolgokat is elmesélt az írónő, amit nem is vártam. Sokat adott ez a könyv emberileg is, egy pontján például nagyon elgondolkodtatott.

Az egyik fejezet tulajdonképpen arról szólt, hogy miként jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Lauren például elmesélte, hogy milyen munkákat végzett a befutás előtt, és ugyanezt a párja, a szintén színész Peter Krause kapcsán is. Ennek egyrészt volt egy tök jó üzenete: mennyit harcoltak és küzdöttek a csúcsig. De a végén pont arra ment ki a dolog, hogy ne felejtsük el honnan jöttünk, és milyen hosszadalmas út vezetett a csúcsig, hiszen ez segíthet, hogy megmaradjunk embernek. Ez pedig szerintem mindenkinek sokat jelenthet, akár elérte az álmait, akár még harcol érte.

Szerencsére megkaptuk a kulisszák mögé betekintős részleteket is. A hírességek memoárjaiban mindig ezt a részt szeretem a legjobban, mert jó betekinteni olyan világba, olyan emberek életébe, amit amúgy nem ismernék meg. Üdítő volt végigélni Lauren szemén át, hogy miként jut el valaki egy iskolai darabból kitartó munkával a Gilmore Girls stúdiójába. És olvasni is király arról, hogy ezt miként éli meg.

Nagyon tetszett az is, ahogy Lauren a színésznők helyzetét elemezte Hollywoodban. Hogy három szakasz van: amikor fiatal, elfoglalt nőt alakítasz, anyát, aztán meg egy olyan harmadik terület, ahol csak kevesen vannak, mint Meryl Streep. Szerettem a fricskát, az állásfoglalást a botox ellen, és azt, hogy úgy éreztem, van még olyan hétköznapi nő Hollywoodban, akit nem őrjített meg a siker, a csillogás és a pénz.

Több dolog is meglepett a memoárban, és az egyik ilyen az írás volt. Pár éve megjelent Graham önéletrajzi ihletésű regénye, az Egy nap talán (amit most már nagyon el akarok olvasni). Izgalmas volt látni, hogyan született meg benne az írás iránti elhatározás, és mi történt, miután kipróbálta magát egy új területen. A hírneve miatt meglehetősen könnyen eljutott az irodalmi ügynökig, utána viszont kemény munka várt rá. Tetszett, hogy ezen az új területen nem számított sztárnak, és emiatt keményen is kellett dolgoznia. (Bár ennek kábé ellent mond a határidők be nem tartása :))

Azért a memoárnak vannak gyenge pontjai is. Akadt vagy két olyan fejezet, amit nagyon, nagyon untam. Az egyikben hosszú oldalakon át arról volt szó, hogy ki és mit eszik Hollywoodban, és mit gondol erről Lauren. Unalmasnak éreztem őket, és kicsit karakteridegennek is, hiszen érződött, hogy Graham nem erről akar beszélni, mintha a kiadója erőltette volna ezeket a témákat. Akadt jó pár olyan poén is, ahol már megvolt a csattanó, erre még rádobott négy csattanót, és máris nem tűnt viccesnek a dolog.

A könyvben pedig végig érződött az, hogy Lauren pontosan tudja, ezt sokan el fogják olvasni, és bármit is ír, annak sajtóvisszhangja lehet. Éppen ezért minden egyes ember, akit megemlít végtelenül kedves és édes, mértéktelenül tehetséges és persze gyönyörű, a jelzőket pedig még folytathatnám. Egy olyan álomvilágot ír le, ami szerintem az ő fejében sem létezik. Persze, érthető, hogy nem akar egy könyvben botrányt, meg leírni név szerint, hogy XY mekkora szemétláda, de egy idő után már a sok negédes kedveskedés és benyalás a hírességeknek kissé túlzó volt.

Amit még érdekesen kezelt Graham, azok a magánéleti részek. Érezhetően igyekezett tartani egy határt, megmutatni valamit, de nem árulni el sokat. Trükkös volt, mert úgy érezhetjük, hogy ismerjük őt, de gondosan megválogatta, hogy mely oldalait láthatjuk. Nem mondom, hogy ez rossz taktika, mert hát, kitárulkozni nem mindig a legjobb dolog, de azért örültem volna, ha kapunk egy kis sebezhetőséget.

Például amikor a gyerekkoráról mesélt: állandóan utaztak, fiús ruhákban járt, nem volt olyan sok barátja. Egyszerűen valahogy üvöltötte a szöveg, hogy volt, ami fájt neki, érdekelt volna hogy élte meg azt, hogy az apukája nevelte, mert elváltak. De ez is elmaradt, és ebből a korból is csak a szépet és a jót mesélte el. Azt még elhiszem, hogy Lauren apukája egy csodálatos ember, de nincs olyan ember, aki legalább egy kis sebet ne hordozna magában a gyerekkorából.

Azt se nagyon hiszem el, hogy most, 50 évesen, amikor Hollywoodban ebben a korban ignorálják a tehetséges színésznőket, ő nem fél. Ilyen egyszerűen nincs. Szívesen láttam volna egy kis fájdalmat, maró őszinteséget a lapok között, mert ettől a vidámabb részleteket is jobban értékeltem volna. Tudom, ettől kissé változott volna a könyv tónusa is, de én mindig is nagyra értékeltem az őszinteséget. (Azt pedig remélem mondanom sem kell, hogy nem értek egyet Hollywooddal, és a középkorú színésznők mellőzésével).

Értékelés: 8/10

Ez a memoár tényleg jó volt, mondom úgy, hogy minden hibája ellenére szerettem. Sokszor megmosolyogtatott, nem egyszer elgondolkodtatott az életről, és minden egyes infómorzsáért csak hálás lehetek, amit a Gilmore Girls kapcsán csepegtetett. Egyszerűen jó volt olvasni Graham életéről, a karrierjéről, írásról, színészetről, álmokról. Igen, lehetett volna mélyebb, őszintébb, sebezhetőbb, de így is abszolút szerethető a könyv.

Hogy tetszik a borító? Egyszerű, mutatós, bohókás. Nekem bejön.

Kinek ajánlom elolvasásra? Egyértelműen a Gilmore Girls, és persze a színésznő rajongóinak. Sok érdekes dolgot találtok majd a könyvben.

1023 <- Az összes oldalletöltés 3 <- A mai adatok
1023 <- Az összes oldalletöltés 3 <- A mai adatok

Nincs hozzászólás