Vannak olyan regények, amiknél bőven elég az egy soros leírás ahhoz, hogy rögtön felkeltse az érdeklődésem. Alice évek óta Maxről álmodik, a tökéletes srácról, és amikor új városba költözik, a suliban találkozik Maxszel, az ő álomfiújával, aki úgy tűnik, tényleg létezik… Na tessék, ezek után azt hiszem nehéz nem kíváncsinak lenni.

Nagyon érdekelt, hogy a szerző hová futtatja majd ki a sztorit. Mégis, miként történhet az meg, hogy valaki, akiről éveken át álmodsz, hirtelen megelevenedik előtted, és kiderül róla, hogy létezik. Átmegyünk fantasy-be? Különleges képességek jutnak elő, vagy jön a tudományos megközelítés? És eleve, mennyire lehet klisésen megírni egy ilyen sztorit?

Kérdésekkel telve ültem neki az olvasásnak, a kapott válaszok viszont nem mindig nyerték el a tetszésem. A fő dolgot, a „hogyan történhetett ez meg” totálisan bagatellé tették, a végső megoldás – kúra pedig olyan nevetségesen gagyi kivitelezést kapott, hogy csak lestem. Az írónő próbált tudományos magyarázatot adni, de igazából nagyon hiteltelennek tűnt az egész, hiába szúrt bele itt-ott némi tudományosabbnak ható szót. Mintha az egész el lett volna intézve annyival, hogy az agyunk egy feltérképezetlen terület.

Sajnos a hiteltelenség a könyv más pontjain is felütötte a fejét. Konkrétan amikor Alice beszámolt másnak az álomfiúról, és hogy találkozott vele, az csak lesett, aztán ja, már el is hitte. Szemernyi kétsége sem volt, és hát, a második vallomás is kevésbé lett hiteles. Vagy amikor Alice nem tudta, hogy Max tényleg a sulitársa-e, de éjszakánként vele álmodott, csak nem kérdezte meg tőle, máskor meg lazán beszélgettek álmaikban és folytatták ugyanazt ébren… Az ilyen részek sajnos jelentősen lerontották a könyvélményt, pedig egy kicsit nagyobb odafigyeléssel szerintem sikerülhetett volna itt is javítani.

Nagy szerencsére érzelmi szinten viszont működött a történet, és tulajdonképpen emiatt is szerettem olvasni. Az írónő nagyon jól levezette, hogy mit él át Max és Alice az álmok során, mit jelent nekik az éjszakai boldogság, és hogyan vezetik ezt le a nappal. Tetszett az eltérő megoldás, hogy Max mindent megtett azért, hogy a nappalai normálisak legyenek, míg Alice kissé elveszettnek tűnt, akit csak az álmok tartanak köztünk.

A főhősök karakterei szimpatikusak voltak, és szerettem a családi háttereiket is. Amikor megismertem Max tragédiáját nagyon megsajnáltam a srácot, különösen a kocsiban lévő beszélgetés miatt. Alice-nél elképzelni is nehéz volt, hogyan lehet valakinek ennyire durván undorító az anyja, Madeleine tényleg egy borzasztó ember. Alice apja viszont zabálnivaló, tök jók voltak a beszélgetéseik, Jerry kutyát pedig szó szerint meg kellett zabálni.

Kaptunk egy apró csavart is a romantikus szálban, ami külön élvezet volt, és igen, meg kell említeni a mellékszereplőket is. Oliver a nagy szájával és a vicces beszólásaival már elsőre levett a lábamról, egy olyan lánnyal, mint Celeste, én is szívesen barátkoznék, de naná, hogy Sophie lenne a legjobb barátom, mert az a csaj félelmetesen vicces, okos és nagyon lojális. Azok a beszólások pedig, nagyon lol!

És azt hiszem, itt abba is hagyom, mert nem szeretnék spoilereket lelőni. Ez a regény pont úgy lehet élvezetes, ha minél kevesebbet tud róla az ember, hiszen a csavarok úgy ütnek igazán. Úgyhogy remélem nem lőttem le sok dolgot 🙂

Értékelés: 7/10

Az Álomgyár alaptörténete lenyűgöző, a kibontása sajnos kevésbé. Sokszor éreztem hiteltelennek a történetszálait, viszont, érzelmileg nagyon működött a regény. Jó volt a romantikus szál, szerettem az erkölcsi dilemmákat, az iskolai hangulatot, a szülő-gyerek viszonyok érzékeny leírásait. Humorban is bővelkedett a könyv, és a popkult utalásokért is odavoltam, azóta is a könyvben említett Purple Raint hallgatom.

Hogy tetszik a borító? Szerintem álomszép. Imádom a feliratait, azt, hogy a kék és a sárga domináns, ráadásul a modell is szimpatikus.

Kinek ajánlom elolvasásra? Young Adult rajongóknak mindenképpen, de azt hiszem, jobb, ha nem állít fel senki nagy elvárásokat a könyv iránt, mert félő, hogy nem ugorja majd meg.