Könyvkritika: Ryan Loveless – Ethan & Carter

Amikor Áprilisban megírtam nektek a könyv megjelenésének a hírét, már akkor tudtam, hogy ezt nekem mielőbb el kell olvasnom. Tegnap tehát fogtam magam, elmentem a könyvesboltba, és megvettem a regényt. Mondanom sem kell, elég furán nézett rám az eladó, lévén kisvárosban lakom, de igazából teszek rá.

Már tegnap ki akartam olvasni az egészet, de hagytam egy keveset mára is, hadd tartson tovább az élmény. Miután befejeztem a könyvet, felvetődött bennem a gondolat, hogy “ó, bárcsak több meleg-regény lenne a hazai piacon”. Olyan jó volt végre olyat olvasni, ami azokkal a problémákkal is foglalkozik, ami velem is megesik. Már komolyan kezdem megérteni azt, ha egy lány azt írja, “beleszerettem Christian Greybe“. Nem mondom, hogy belezúgtam volna Ethanbe vagy Carterbe, csak egyszerűen jó volt hús-vér alakokról olvasni, olyanokról, akikkel tudok azonosulni.

A könyv története kifejezetten érdekes. Carter tourette szindrómával küzd, ezért nehezen tud emberek között lenni, az állandó tikkelései miatt. Ethan agysérült, a családjával él, de dolgozik mellette és a szexet sem veti meg. Amikor ez a két fiatal srác találkozik egymásba szeretnek… A könyvben nem az volt a kérdés, hogy Ethan és Carter a végén összejön-e, és nem is az, miképp jönnek össze. Ez egy szép romantikus történet két fiúról, akik betegek, mások, de mégis ugyanolyanok, mint mindenki más. Mert hiába tikkel Carter, és hiába sérült Ethan agya, a szerelem az szerelem, és ettől több nem is számít.

Amin nagyon meglepődtem, hogy megtudtam, Ryan Loveless valójában egy leszbikus hölgy. Azért volt ez meglepő a számomra, mert nagyon jól le volt írva nem csak a meleg-szerelem, hanem a szexjelenetek is. Utóbbiból volt jópár a könyvben, de nem mentek olyan különösebb mélységekbe, mint például a Szürke ötven árnyalatában. Csupa olyan dolgot csinált Ethan & Carter, amiket más szerelmesek. Persze ha valakit a téma irritál, vagy túl nagy a képzelőereje és nem szeretné látni, azok kerüljék el a 150. oldal környékét 🙂

A regény felépítése egyébként nekem nagyon bejött, jók voltak a leírások, és ami a legjobb, hogy élt a kép. Utóbbi alatt azt értem, hogy sikerült olyan szinten bemutatni – lefesteni, – a cselekményt, hogy képként megelevenedett a fejemben. A legtöbb könyvnek sok idő kell ennek az elérésére, de az Ethan & Carter már az első perctől megfogott.

Tetszett, hogy nem kesergett egyik főbb szereplő azon sem, hogy meleg. A  család és a barátok elfogadták, a többi meg nem számít. És ez így van jól. Kifejezetten megszerettem a karaktereket is, és nem csak a főhősöket, hanem az őket körülvevő embereket is. Érzékletesen mutatták be azt, mit él át Elliot és a szülei, amiért Ethan beteg, és azt is, mennyi törődést igényel a srác, de emellett mennyi szeretetet is kap tőle a család.

A betegségek leírását egyébként is különösen jól megoldotta az író(nő). A Tourette szindrómáról ugyan tudtam, hogy nem csak a “ronda szavakat kiabálok” verzió van, hanem a sikítós/random megszólalok is, de a testrángás és a többi kimaradt az eddigi ismereteimből. Örülök, hogy ezt a részét is sikerült megismertetni velem, mert mindig érdekelt a téma.

Értékelés: 10/10

Mi mást is írhatnék? Hiánypótló ez a könyv, és már most alig várom, hogy még egyszer elolvashassam. Örülök, amiért a Könyvmolyképző elindította a Szivárvány-sorozatát, mert így végre én is száz százalékosan bele tudom magam élni egy történetbe. És ez sokat jelent.