A minap véget ért a színész sztrájk, így a színészek már nyilatkozhatnak a mostani, és a korábbi projektjeikről is. Jacob Elordinak most került az amerikai mozikba az új filmje, a Priscilla, amiben Elvist alakítja. Ennek „örömére” a GQ magazinnak elkezdte savazni az egyik korábbi munkáját, A csókfülkét, ami feltette őt a térképre, ami elhozta számára a népszerűséget…

A színész olyanokat mondott, hogy úgy érezte magát a forgatás alatt, mintha belül halott lenne, és csak a pénzért vállalta el, amire szüksége volt. Örömködött azon is, hogy A csókfülkével egy életre letudta ezt a stílus: „Talán azért vagyok ilyen boldog most. Már igazi filmekben szerepelek” – adta be a kegyelemdöfést a rajongóknak.

Nem mondanám, hogy hatalmas Csókfülke rajongó lennék, a második-harmadik részt nem is láttam. Nekem inkább univerzális gondjaim vannak, különösen amikor Elordi olyanokat nyilatkozik, hogy szerinte az ilyen típusú romantikus filmek nevetségesek, és csak menekülésként szolgálnak a néző számára. Még ha utóbbi igaz is, az miért gond? Miért ne nevezhetnénk filmnek valamit, ami kikapcsol minket egy hosszú nap után? Csak az a film, ami 3 órás, megüli a gyomrod, amit valamilyen sztárrendező csinál és nevezik őket a filmfesztiválokra?

Én úgy érzem akárcsak a könyvek esetén, így a filmeknél is mindennek helye van a piacon. Van, aki attól őrül meg, ha Scorsese csinál valamit, és újranézi hatvankétszer. Másnak az a klassz, ha kijön egy Hallmark karácsonyi romantikus film, és az okoz örömet. Van, aki mindkét verzióból szívesen falatozik. Az undorító az, amikor jön valaki, és azt mondja, hogy az egyik igazi film, a másik meg nem az. Amikor valaki bejelenti, hogy mi az érték, mi a jó, és próbálja mindenkiben elültetni annak a magvát, hogy szégyellje magát azért, amit szeret. Holott csak el kéne fogadni, hogy mindannyian mások vagyunk, és mást szeretünk, és a különböző ízlés miatt nem kéne szégyenérzetet kelteni a másikban.

Visszatérve Elordira, számomra azért két okból is gáz, hogy A csókfülkét szidja. Egyrészt itt ismerte meg a kedvesét, akivel évekig egy párt alkottak. Így mintha őt is megalázná, holott a film elhozta számára a szerelmet. Másrészt, ez a film sokat adott neki. Emiatt lett népszerű, ezután kapott egyre több szerepet, az Eufóriában is egy évvel az első A csókfülke után láthattuk. Undorító beleharapni abba a kézbe, ami korábban enni adott.

Ott van tök jó példának Dakota Johnson és Jamie Dornan. Tudomásom szerint egy rossz szót nem mondtak A szürke ötven árnyalatáról, sőt, lenyilatkozták, hogy a rajongóknak készítették őket. Ennyi. Lehet ezt tiszteletteljesen is csinálni, kedves Jacob, és nem becsmérelni azokat az embereket, akik mondjuk megszerettek mondjuk A csókfülkében, és most emiatt talán megnéznék a mozifilmjeidet is…

A társadalmunkról egyébként sok mindent elmond az, hogy nemrég antikrisztust csináltak Rachel Zeglerből, mert azt merte mondani Hófehérkéről, hogy nem feminista és nem erős női karakter, de persze mivel Jacob Elordi egy jóképű heteroszexuális fehér férfi, őt nem akasztja fel az internet népe a szavai miatt. A kettős mérce létezik.