Ritkán szoktam újraolvasni sorozatokat, de amikor megteszem, mindig rájövök, hogy mennyire jó érzés visszatérni egy ismert és szeretett világba. A második rész újraolvasását még az elsőnél is jobban élveztem. Be kell valljam, nem sok mindenre emlékszem, hiszen kilenc éve olvastam először. Nagy vonalakban azért tudtam mire számítsak, és a meglévő emlékeimmel, hogy a folytatás miket tartogat, különösen jó olvasmányélményt adott a könyv.

A történet szerint a strigák egyre több átgondolt támadást intéznek a morák ellen, és embereket is felbérelnek, hogy segítsék őket. A morák egyre ijedtebbek, karácsonyozni pedig egy védett komplexumba mennek, Rose pedig emiatt több időt kénytelen eltölteni az anyjával, és meg kell bírkóznia a Dimitrij iránti érzéseivel is. Eközben nyilván akadnak veszélyes helyzetek, és a mora társadalomban is forrnak az indulatok…

Az volt ebben a könyvben érdekes, hogy igazából kevés minden történt benne. Inkább tűnt egy átvezető kötetnek, ami a két főszereplő, Lissa és Rose karakterfejlődésére koncentrál. Ebben a részben mindketten felülmúlták önmagukat, és olyan szinten kezdenek érettebbek lenni, amiknek jól tudom, hasznát veszik majd a folytatásban. Lissa például itt kezd el hercegnőként viselkedni, aki kezdi megoldani a komolyabb politikai problémákat is, amit ugye az indít el, hogy egyre kevesebb a dampyr testőr, és a strigák egye erősebbek. Lissa aztán tényleg zseniálisan helyt állt, erre az első részben még nem lett volna képes, de láss csodát, az, hogy nem kell a szakosodás miatt aggódnia és a magánélete is rendben van, ki tud bontakozni benne az a vezető, aki mindig is ott lappangott benne.

„– Rose csak pasikkal és pszichopatákkal barátkozik – tette hozzá Mia. A hangjából sütött a szokásos megvetés, amit irántam tanúsított, de a tekintetében valami arról árulkodott, hogy Adrian egyértelműen felkeltette az érdeklődését.
– Nos. – válaszolta a srác vidáman. –, mivel én pszichopata is vagyok, meg pasi is, ez megmagyarázza, miért vagyunk ennyire jóban.
-Te sem vagy a barátom – közöltem vele
Adrian felnevetett.
– Mindig kéreted magad mi?”

Rose személyiségfejlődése is bámulatos ebben a részben. Sokszor csak ámultam, hogy ez az első részben kissé meggondolatlan lány hogyan válik szintén vezetővé, és mik azok az emlékek és gondolatok, amiket kamatoztatni tud. Mint amikor visszamelékszik arra, hogy egy-egy helyzetben miként viselkedett az anyja és Dimitrij, és azon például alapján hogyan tud ő is érettebben, jobban viselkedni. Rose felnövése nem egyik percről a másikra történik, az érzelmi viharok miatt néhol visszaesik, és hülyeséget csinál, de pont emiatt volt hiteles, hiszen mindannyian így válunk felnőtté, hogy hibákat követünk el a folyamat alatt.

Nagyon szerettem Rose és az édesanyja kapcsolatát és a beszélgetéseiket is. Teljesen megértettem, hogy Rose miért haragszik a nőre, de szerencsére az író nem tette egyoldalúvá a dolgot, és egy-egy elejtett mondatból valahogy a hősnővel együtt olvasóként kezdtem én is megérteni az okokat. Nem adott feldolgozást az anyjának, még véletlenül sem, de jó dolog érteni a tettei mögött húzódó indokokat, és tudni, hogy a maga módján igenis szereti a lányát.

„Minden elpusztul egyszer. De nem minden marad halott.”

A romantika ebben a részben is tök jól működött. Lissát és Christiant még mindig szeretem, az Ozera srác pedig a kötet végén különösen kedvelhető volt a maga beszólásaival. A Dimitrij & Rose közötti kémia még mindig csillagos ötös, és már most fáj a szívem, mert tudom, hogy mi következik lassan köztük, és azt érzem, hogy már megint meg fog szakadni a szívem, pont mint a legelső olvasáskor. De azért addig még vár rám sok-sok szupercuki és romantikus jelenet!

És gyerekek, végre megérkezett Adrian is! Ő egy hatalmas kedvencként maradt meg bennem, és nem is véletlenül. A beszólásain csak mosolyogni tudtam, a viselkedése is annyira rejtélyes és klassz, és most, hogy Adrian megjött, csak reménykedni merek benne, hogy lesz annyira sikeres az Agavénál a Vámpírakadémia újrakiadása, hogy a Vérvonalak összes része is megjelenhessen, mert itt Adrian az egyik főszereplő.

„A szerelmet nem lehet erőltetni, döbbentem rá. Az vagy megvan, vagy nincs. Ha nincs, akkor tudni kell beismerni. Ha megvan, akkor mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük szeretteinket.”

Értékelés: 9/10

Izgalmas, egyedi és letehetetlen volt ez a kötet, amiben függetlenül attól, hogy eseményeiben nem történt annyira sok minden, a karakterfejlődésekben annál inkább. Szóval, ezt én most nagyon élveztem, repülök is a harmadik kötetre!

Hogy tetszik a borító? Nekem nagyon bejönnek az új Vámpírakadémia borítók, ez a hegyes is kifejezetten szép lett, egyszerűen jó ránézni.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek! Ez a sorozat kihagyhatatlan, ha szereted a vámpíros fantasy történeteket.