Egyre több rajongója van a történelmi romantikus regényeknek. Az egyik legújabb, A herceg liezonja még idén meg is jelenik a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Most ehhez a kötethez hoztam jó pár idézetet, hátha megjön a kedvetek az olvasáshoz!

* Elolvasnád? Rendeld meg kedvezményesen a kiadótól! *

#1

„– Bizonyítékot akarok arra, hogy a férfi meghalt! Anyakönyvi kivonatokat, et cetera. A sírhely meglátogatását. Ilyesmit.
Stevenage egy szempillantás alatt vált kétkedőből rémültté.
– Kegyelmes úr, azt ugye, nem akarja, hogy… Jóságos ég, nem gondolja, hogy nekem tényleg…
– Bökje már ki!
– … hogy kiássam a testet! – fejezte be Stevenage kifulladva.
Atyavilág, Stevenage tényleg azt gondolja, hogy ő olyan mélyre süllyedne, hogy ilyet kérjen? Montford el volt borzadva.
Aztán oldalra billentette a fejét, és elgondolkozott egy pillanatra. Igazából nem is olyan rossz ötlet.”

#2

„– Anthony, te bolondgomba – nevetett Astrid. – Nagyon jól tudod, ki vagy! – „Anthony” Alice-re pillantott, aki csak megvonta a vállát. – Épp időben érkeztél, hogy lásd, ki jött. Hadd mutassalak be a kegyelmes úrnak, a montfordi hercegnek – folytatta Astrid könnyedén. „Anthonynak” leesett az álla. Vagy esett volna, ha nem csüngött volna a fején. Kihúzta magát, és hatalmasra kerekedett szemekkel bámulta Montfordot. – Kegyelmes úr, hadd mutassam be a bátyámat, Mr. Anthony Honeywellt. – Astrid a könyökével bordán bökte „Anthonyt”.
„Anthony” néhány másodpercig kínlódott azzal, hogy mondjon valamit, de nem bírt megszólalni. Végül úgy tűnt, valamennyire összeszedte magát, mert csak sikerült egy egész tisztességeset biccentenie, és elmotyognia, hogy „kegyelmes úr”.
– Mr. Honeywell – préselte ki magából Montford.
– Le vagyok döbbenve – dadogta „Anthony”.
– Annyira nem, mint én – mondta Montford halkan és szárazon. – Nem számítottam önre.”

#3

„– Nem gondolja, hogy megérdemli, ha már annyit hangoztatja, hogy milyen okos?
– Soha nem hangoztattam…
– „És, ha esetleg valami téves elképzelése volna az intelligenciámmal kapcsolatban…ˮ – mondta a herceg, és megemelte a hangját, hogy Astridét utánozza, de nagyon tudálékosnak és beképzeltnek hangzott. Ő nem így beszélt, ugye? – „…akkor hadd mondjam el önnek, hogy háromszor olvastam az Utópiát.”
Astrid azzal vetett véget Montford kiselőadásának, hogy felkapott egy könyvet és a férfi mellkasához vágta. Egyenesen a nyaksálján találta el a könyv, majd a lábujjához esett. A hercegnek elakadt a szava, és elképedve nézte a lányt.
– Ha nem volnék úriember, Miss Honeywell, a térdemre fektetném, és jól elfenekelném!
– Azt hiszem, szeret ilyenekkel fenyegetőzni. Mintha ugyanezt hallottam volna éppen ma reggel, miközben bámulta a mellemet.
– Én nem tettem…
– Kérem. Nem volna úriemberhez méltó viselkedés, ha a stírölő mellett még hazuggá is válna.”

#4

„A lány anélkül emelte fel Montford arcához a kezét, hogy észrevette volna, mit csinál, majd megérezte a férfi simára borotvált bőrét, és megérintette a halántékára hulló összekuszálódótt tincseket. Olyan puha volt, mint a selyem.
– Montford – lehelte.
Montford a lány homlokára támasztotta a homlokát, az ajkai hajszálnyira voltak Astridétól. A lány forrónak és kapkodónak érezte a lélegzetét a bőrén.
– Miért nem sikítasz? – suttogta a herceg. – Elvesztetted a józan eszed? Azt hiszed, abba fogom hagyni?
Astrid nem gondolkozott ilyen fajsúlyú kérdéseken. Körülbelül azóta nem gondolt át semmit, hogy Montford keze a lábához ért.
– Te kis pimasz. Feldugni a könyvet a szoknyádba… – Elfojtott hangot adott. – Mintha ez megijesztene. Fogalmad sincs, mit szeretnék most veled csinálni!”

* Elolvasnád? Rendeld meg kedvezményesen a kiadótól! *

#5

„Montford a lány felé nyújtotta a zsebkendőjét, aminek valahogy sikerült túlélnie az előző vérfürdőt. Astrid hálásan elvette, és belefújta az orrát a drága csipkébe.
Na, ezt a darabot Montford már nem akarta visszakapni.
A férfi igyekezett valami megnyugtatót találni, amit mondhat, de nem jutott eszébe semmi. Aztán bevillant neki egy őrült gondolat, amit még azelőtt kibökött, hogy leállíthatta volna magát, bár a mondandója semmilyen tekintetben nem minősült vigasztalónak.
– Cyrilnek hívnak.
Astrid abbahagyta az orrfújást, majd meglepetten nézett fel rá. Leengedte a zsebkendőt.
– Hogy?
Montford sóhajtott, és megdörzsölte a sajgó nyakát. Mi a fenét művel?
– A nevem. A keresztnevem. Cyril.
A lány úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Ó.
– De senki sem hív így.
– Tényleg?
– Utálom. Az összes nevemet utálom. Az emberek egyszerűen a címemen neveznek. – Astridnak végre jókedve lett, ami bosszantó volt. A herceg hálára vagy megértésre számított, nem vidámságra. De gyanította, hogy ez még mindig jobb, mint a könnyek. Fújtatott egyet, majd újra sétálni kezdett. – Csak felejtse el.
– Cyril.
– Ne hívjon így! A deres lova miatt mondtam el, és nem is tudom miért, de azt hittem, segíthet.
Érezte, hogy egy kéz megfogja az övét, és ezzel megállítja őt. Lenézett, és látta, hogy Miss Honeywell koszos, taknyos ujjai vannak a tenyerében, és egy pillanatra nem kapott levegőt a rázuhanó forróságtól. Vette a bátorságot, hogy a lányra nézzen, aki az elsíratlan könnyektől csillogó szemmel és félős mosolyra húzódó rózsaszín ajkakkal nézett rá fel.
Montford szíve kihagyott.
– Köszönöm, Montford! Tényleg segített.”

#6

„– Azt hittem, törvénytelen dolog testvérrel csókolózni.
A két bűnös fél elugrott egymástól, és ijedten néztek rá.
Sir Wesley úgy nézett ki, mint aki mindjárt sír.
Miss Honeywell elpirult, és dacos volt.
– Kegyelmes úr! Tudom, ez minek látszik… – makogta Sir Wesley.
– Kérem, ne hagyja, hogy megzavarjak egy ilyen bájos családi pillanatot.
– Már megtörtént – vágott vissza Miss Honeywell. Még egy rugószerű tincs kiszabadult egy hajtűből, ami miatt felgyorsult Montford pulzusa.
– Kegyelmes úr, félreérti. Én nem…
Montford felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Sir Wesleyt.
– Nem a bátyja. Igen. Tudom, Sir Wesley. Milyen félkegyelműnek néz ön engem?
– Szabad erre válaszolnom? – kérdezte halkan Miss Honeywell.”

#7

„– Azt hiszi, nem veszem észre, mit csinál? Próbál felbujtani, hogy fussak ezen az átkozott versenyen.
Astrid sértettséget színlelt.
– Én soha nem tennék ilyet! Én csak arra utaltam, hogy Sir Wesley egy nagyon bátor úriember, aki meg meri azt kockáztatni, hogy egy egyszerű földműves ellen veszítsen. Kevés úriemberben lenne mersz, hogy ilyen helyzetbe hozza magát. Engednie kell, hogy versenyezzen.
– Azt hiszi, nem tudom megnyerni ezt a nevetséges versenyt – folytatta Montford.
– Én soha ilyesmit nem sugalltam. – Astrid a férfira mosolygott.
– Azt hiszi, még csak befejezni sem tudom a versenyt.
– Egyáltalán nem. – Ez leginkább egy kétértelmű kijelentés volt.
Montford csak nézte és nézte a lányt, amíg elpattant benne valami, majd hirtelen sarkon fordult, elkezdett keresztülvágni a réten, és elkapta Wesley karját, hogy magával húzza.
– Mi… mi történik? – kérdezte Wesley.
– Versenyezni fogunk! – A herceg jóformán üvöltött.”

#8

„– Nagyon. Nagyon részeg vagyok. – Megállt. – Sosem részegedek le. Tudod, milyen jó érzés? Mondd ki a nevem!
– Micsoda? – kiáltott fel Astrid, és megtolta a férfi mellkasát.
Montford levigyorgott rá.
– Mondd ki a nevem! Tudod, azt.
– Nevetséges!
– Gyerünk, Astrid! Mondd ki a nevem!
A lány forgatta a szemét.
– Cyril. – A férfi vigyora még nagyobb lett. Úgy hunyta le a szemét, mintha a lány egy áriát énekelne. – Valószínűleg a legnevetségesebb, legbénább és leghülyébb név a világon – folytatta a lány.
– Tudom – sóhajtotta a férfi. Aztán kinyitotta a szemét, és lehunyorgott rá. – Tetszik, amikor te mondod. A szemeid is tetszenek. Nem ugyanolyanok, tudod?
– Igen, tudom.
– A hajad is tetszik. Vörös. – Ezt úgy jelentette ki, mintha nemzeti fontosságú információ lenne.
– Igen, tudom – mondta Astrid. Ingerült volt és lefegyverzett, illetve rendkívül tudatában volt Montford melegének és erejének, ahogy a férfi hozzápréselődött. Ő lehunyorgott rá, mintha egy egyenletet próbálna megoldani fejben.”

#9

„A férfi Montford volt, a gonosz, akit évek óta gyűlölt, a legnagyobb ősellensége. Akkor miért kellett neki ilyen jóképűnek lennie? Ebben a pillanatban egyáltalán nem tűnt gonosznak azokkal a szétnyílt ajkakkal és azokkal az átható szürke szemekkel.
Astrid zsigerei szó szerint remegtek a várakozástól.
Aztán a bal lába úgy döntött, hogy lecsúszik a fokról, így a bordáit beütötte a létrába, az ütés miatt pedig észhez tért.
Elugrott Montfordtól, a várakozás helyét pedig a vak pánik vette át.
– Mit művel? – sziszegte.
– Én mit…? Ön mit művel? – vágott vissza Montford. Elugrott Astridtól, és a hátát beütötte egy polcba. A vállával levert egy könyvet, ami a testének ütközve lezuhant, a nehéz gerince pedig a lábujjára esett. A herceg fájdalmában felnyögött, majd kisántikált a létra alól.
Astrid teljesen leért a létrán, a szoba másik végébe hátrált, közben nem vette le Montfordról a tekintetét, a szíve pedig vadul dübörgött.
A herceg zaklatottságában felmordult, majd lehajolt, hogy felvegye a leesett kötetet. Rápillantott a gerincére, aztán elfordult, hogy visszategye a polcra. A szemöldökét közben bosszúságában összevonta.
– A polcai teljesen összevissza vannak – bökte ki, és olyan erővel kocogtatta meg az előtte lévő könyvek gerincét, hogy azok előre buktak. – Donne mellett Swift, aki mellett… – Fájdalmasan fújt egyet. – Anonymus. Komolyan, ez vállalhatatlan. Hogyan talál meg bármit ebben a káoszban?”