Könyvkritika: Margarat Atwood – Legvégül a szív

Imádom a jó disztópiákat. Amikor megtudtam, hogy Margaret Atwood újra a zsánerben alkot, olvasnom kellett a könyvét. Bár nem volt olyan jó, mint a Testamentumok, de így is kellemes olvasmányélménynek bizonyult.

A nem túl távoli jövőben vagyunk, Amerika keleti partján egyre nagyobb a társadalmi leszakadás, munkahelyen szűnnek meg, családokat lakoltatnak ki. Főhőseink, Charmine és Stan is a kocsijukban élnek már, úgy lecsúsztak. Ekkor látnak meg egy hirdetést: önkénteseket keresnek Consilience városába, a Pozitron Projektbe. A pár pedig (Charmaine két prosti barátnőjével együtt) úgy dönt, szerencsét próbálnak.

A projekt felépítése félelmetesen egyszerű. Aki oda bemegy, egy életre szerződik, és megszünteti az összes kapcsolatát a külvilággal. Egy hónapot egy takaros házban tölthetsz, a következőt pedig a Pozitron börtönében, és addig a váltótársad él a házadban. Viszont mindenkinek van munkája (igaz, a fizetését csak bizonyos dolgokra költhetik el), egészségesnek tűnő ételekből viszont nincs hiány, meleg van, akad mindenkinek ruhája, nem kell félni, hogy megerőszakolnak a bűnözők.

A disztópia részét a könyvnek az adta, ahogy egyre több minden derült ki a projektről. Hogy miből is tartja fent magát, milyen munkákat kényszerít rá az emberre, hogyan tör utat a technika, és miként veszíti el az ember a szabad akaratát, vagy akár az életét. Ami először paradicsomnak tűnik, abból hirtelen börtön lesz, amiből az ember legszívesebben menekülne, ha tudna. A felépítés, az ötletek, a kivitelezés nagyon Atwoodos volt. Tűpontos, hiteles, pontosan el tudom képzelni, hogy a valóságban ez így megtörténik, mert legyen bármekkora szegénység és válság is a világban, mindig lesznek olyan gazdagok, akik ettől még gazdagabbá válnak.

Viszont akárcsak A szolgálólány meséjében, a fókusz a főhősök lelkén, az életükön volt. Dupla narrációt kaptunk, Stan és Charmaine leírásaiból pedig kiderült, hogy régen mennyire nehéz életük volt, hogyan próbáltak mindketten a házasságba menekülni. Hátborzongatóan jó lett annak a leírása, ahogy mindketten megszerették a Pozitront, és igen, akadtak tényleg nagyon jó oldalai is, de persze jött a fekete leves, és ennek a leírása is tök jó lett.

Ez a könyv – bármennyire is disztópia – leginkább egy házasság története. Mi történik, ha már egyikük sem kívánja igazán a szexet, hogyan alkalmazkodnak a külvilág problémáihoz, mennyire unalmas lehet a nyugalom is, ha olyan emberrel élsz együtt, akit már nem szeretsz igazán. A sztori akkor indult be igazán, amikor felbukkant egy harmadik fél, és szépen-lassan megtanulták, hogy talán mégsem ismerik egymást olyan jól, hiába házasok régóta. És hát, ez minden házasságban, párkapcsolatban megtörténhet, nem igaz?

A két főhős személyiségfejlődése is nagyon szépen végigjött a regényen, Charmaine esetében különösen tetszett, hogy a Pozitron-propaganda milyen hatásssal van rá, és milyen durva munkát is elvállal, ráadásul még szereti is. A könyv legerősebb része az, amikor Charmaine-nek meg kell hoznia egy döntést Stannel kapcsolatosan, na ami ott történik, az tökéletesen lett kivitelezve, ahogy az utóhatásai is, gondolok például Edre.

A könyv – bár nagyon jó, – de van egy komoly problémája. A második felében jön az izgalmasabb rész, amikor meg kéne lógni a Projektből, sőt, le is buktatni, hogy mi folyik a falak között. Stan és Charmaine pedig ennek az akciónak úgy a központi alanyai, hogy nem tudnak semmit. Mindig más rángatja őket, ide menj, oda menj, ezt csináld, azt csináld-alapon, miközben szinte semmit sem tudnak.

Nem aktív cselekvői a történéseknek, hanem utasításokat hajtanak végre. Mintha Katniss Everdeen nem állt volna a talpára, mintha Clary és Jace csak a klávé parancsait követték volna… Értem, felnőtt regény vs. YA kötet, de én azt szeretem, ha aktív cselekvők a főszereplők ahelyett, hogy csak utasításokat követnek. Ráadásul a vége felé Atwood már kicsit “túltolta a biciklit“, és amikor jöttek az Elvisek, a Marilynek, na ott már kezdett nagyon sok lenni az, amit gegnek szánhatott.

Értékelés: 8/10

Atwood még mindig nagyon tudja, hogyan tartsa fent az ember figyelmét. A disztópikus világ (ami fájóan olyan, ami bármikor bekövetkezhet velünk is), jól felépített, a karaktereket is jól megrajzoltak, és érdekes emberi dilemmákat állított a középpontba. Csak sajnos a vége felé már előjöttek a hibák, de így is nagyon szerettem a könyvet olvasni.

Hogy tetszik a borító? Kétségkívül szép, jó ránézni, de ez most nem vált ki belőlem különleges érzelmeket.

Kinek ajánlom elolvasásra? Atwood és/vagy disztópia rajongók számára mindenképpen ajánlott.