A várólista csökkentésem jegyében kezdtem bele a Menedék c. könyvbe, amire már régóta nagyon kíváncsi voltam. Nos, abszolúte nem csalódtam. Olyannyira nem, hogy egy (!) nap alatt ki is olvastam az egész könyvet. (Oké, nem túl hosszú). Egyszerűen képtelen voltam lerakni a kezemből, és miközben nem olvastam, mert más dolgom akadt, akkor is a karaktereken járt az agyam, próbáltam kitalálni mi lesz a következő lépésük. Így a kilométeres sort sem bántam a SPAR-ban, mert elfoglaltam magam Fakó és Pikk sorsának az elemzésével. Igazából még mindig zakatol az agyam az olvasottaktól, mert olyan hatalmas élményt jelentett számomra ez a könyv. Úgy szeretem az ilyet!
Nagy előnnyel indult nálam a regény, hiszen disztópiában játszódik, és a fő ellenség a zombik, no meg az emberek. A főhős a tizenéves (? – nem derül ki, csak saccolok) Pikk, aki a Föld alatt él, az Enklávé védelme alatt. Miután elér egy bizonyos kort, vadásznő lesz belőle, és az lesz a feladata, hogy megvédje a közösséget az alagutakban ólálkodó korcsoktól. Az emberformájú, de karmokkal felruházott szörnyetegetek – avagy zombik – mindent megtámadnak és felzabálnak, még a meghalt társaikat is. Az ellenük történő harc, a varkacsok ellátása tölti ki az Enklávé mindennapjait, amit az idősek vezetnek, aki egy 25 éves srác. Ja, az agyamat eldobtam, hogy ők már 25 évesen idősnek számítanak a közösségen belül, de mivel a föld alatt a 40 évet sem érik meg az emberek, így valahol érthető is volt. A történet ott kezd igazán kidomborodni, amikor az Enklávé száműzi Pikket és Fakót, akiknek a felszínen kell boldogulniuk és eljutniuk egy védett közösséghez, ahol elméletben biztonságban lehetnek.
A könyv hangulatában olyan, mint Kemese Fanni Napszemű Pippa Kennje, így akinek tetszett az Aranymosás győztesének a műve, mindenképp kukkantson bele a Menedékbe is. Itt is ki kell ám emelnem, hogy milyen fantasztikus háttérvilágot kreált meg a szerző. Az Enklávé társadalma egyszerűen fenomenális, az ötletek, a karakterek, és úgy egyszerűen minden annyira odacsapott. Csupán egy dolog fájt, de az nagyon: a szereplők nevei. Maga a névadási ceremónia tetszett, de az, hogy kicsoda Kő és Gyűszű és melyikük is a lány, végig nem tudtam megjegyezni. Vannak a fejemben olyan nevek, hogy Selyem, Mészkő meg mitudomén, de nem tudom kihez párosítani, pedig nemrég olvastam a regényt. Ez nagyon zavaró volt, de szerencsére a felszínen megismert karakterekkel már nem volt ilyen probléma.
Azt ugye már mondtam, hogy disztópia az egész, és ez most az élvezhetőbb fajtából való. Nagyon tetszett például az, ahogyan Pikk rácsodálkozik a világ dolgaira, nem tudja mi az a folyó, a Hold vagy a csillagok, mert ő ugye a Föld alatt élt egész életében, és ott nem az okítás volt a cél, hanem a túlélés. Pont emiatt is vált annyira élvezhetővé az egész. A társadalmak ábrázolása, a felszín elhanyagoltságának a mutatása, és maguk a korcsok izgalmasak voltak, akárcsak a helyzetek, amik adódtak. Néhol például nagyokat pislogtam, hogyan beszélnek a nőkről, „akik csak a nemzésre jók”, de aztán olyan magyarázatokat adott Kósza, ami valahol, nagyon mélyen a sötétben olyan volt, amivel _akár_ egyet is érthettem volna, ha nem lett volna bicskanyitogató az, ahogyan a nőkkel bántak odafent. Pikket pedig nagyon szerettem, mert E/1-ben narrált, és megjelentek nála a „bűnös” gondolatok, az, amikor olyan egyszerűen és reálisan tekintette a világot, ahogyan egy vadásznőnek „kell”, és pont ettől vált ennyire.
Ebben a könyvben sem éreztem hangsúlyosnak a romantikát, (aminek igazán örülök), noha a szerző beleírt azt is, van egy halovány szerelmi háromszög, de olyan jelentőségtelen az egész, és ez is olyan dolog, amit csípek. Ha egy disztópikus világban élsz, ahol korcsok lesik minden lépésed és arra készülnek, hogy élve felzabáljanak, akkor bennem valahogy az fogalmazódik meg, miszerint ráérünk még a romantikával. És valahogy ezt tapasztaltam itt is. Felvázolták a szálakat, az érzelmeket, tudni lehet a dolgokat, elcsattant egy-egy csók, de az igazi romantika még hátravan – gondolom majd a második kötetben kifejtésre kerül.
Értékelés: 9/10
A nevek miatt az elején néhol necces volt az olvasás, nem igazán tudtam kiről is van szó, de ez az egyetlen „hiba” amit fel tudok róni a könyvnek. Ezen felül tökéletesnek ítélem. A karakterek a szívemhez nőttek, a világ ábrázolása kellően realisztikus és disztópikus volt, az „okos korcsok” bevetése pedig hatalmas ötlet.
Kinek ajánlom? A Napszemű Pippa Kenn olvasóin túl mindenkinek, akik szeretik a Young Adult disztópiákat és/vagy a zombis könyveket. Fiúk és lányok is egyaránt élvezhetik a könyvet, hiszen ez a műfaj egyik legjobbja. Olvassátok, szeressétek, mert megérdemli 🙂
