Hamarosan megjelenik Demi Kirschner második regénye, a Szörnyek és ketrecek Alább a borítót csodálhatjátok meg, a fülszöveget is megnézhetitek, illetve az írónő rövid életrajzát. Sőt, még részleteket is találtok az Öld meg Jana Robinst! folytatásához.
Tedd kívánság és/vagy várólistára! / Rendeld meg a könyvet!
Mindenkinek van egy sorskulcsa, egy jövő, ami csak rá vár…
Oliver megfogadta, hogy az élete árán is megvédi azt, akit szeret. De mi történik, ha ehhez kevés a puszta bátorság és ragaszkodás? Egyedül akkor tudhatja biztonságban Janát, ha a legmélyebb és legsötétebb pokolba ereszkedik le az igazság után.
Jana próbálja feldolgozni, hogy fenekestül felfordult az élete, amikor újabb kihívásokkal kell szembenéznie. Mi rejtőzik a lelke mélyén és mit akar tőle az Onika? Hogyan birkózzon meg Jana a nehézségekkel, miközben Oliver egyre távolodik tőle?
Önmagunkba nézni nehéz. A legnehezebb. Néha pedig választani kell az igazság és a szerelem között.
Titok, aminek nem szabad napvilágra kerülnie, mert mindent elveszíthetsz egyetlen pillanat alatt…
Demi Kirschner(Borsos Dóra) először 2011-ben vette fontolóra, hogy ha már úgyis olyan sokat ír a fióknak, írhatna igaz hús-vér olvasóknak is. Adott volt hozzá a fantáziája, az olvasottsága és a kitartása. Azt vallja: a kiadáshoz vezető út első lépése, hogy fejezz be egy történetet.
Három írótanfolyam, több íróközösség, két tehetségkutató után 2015 őszén megjelent első könyve a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Előtte kipróbálta magát, mint cukrász-tanonc, könyvtári informatikus, telefonközpontos diszpécser, forgatókönyv-író, szállodarecepciós, pincér, adminisztációs munkatárs.
Ami örökre szól: állatimádat, a lila, a cékla, hit a boldogság fontosságában, a nyitott szem és könyvek iránti rajongása. Jelenleg Sárváron él.
Közösségi elérhetőségek:
https://www.facebook.com/kirschner.demi/
http://szegecsvar-kirschner.blogger.hu/
https://twitter.com/demi_kirschner
https://www.instagram.com/carlionis
1.
„– Mi az? – pislogott.
– Axon…
– Hol?
– Előttünk, a bogárral – bökött előre a fiú, és a sofőrhöz fordult. – Villogj neki, hogy álljon meg.
– Villogásban profi vagyok! – A kulcsmásoló Salvus az irányjelzővel lemorzézta a Volkswagennek, hogy álljon meg.
Leparkoltak az út szélén.
– Ha kinyír, cirmos tulipánt kérek a koporsómra – csókolta meg Oliver Jana kézfejét, majd kiszállt az autóból. A kinti hűvös levegő beáramlott a kocsiba.
– Hülye… – morogta Jana, és előrehajolt a két első ülés közé, hogy jobban kilásson az útra.
A gyomra szaltót vágott, amikor megpillantotta Axont. Nagyon dühösnek látszott, fújtatott, a hideg levegőben kilehelt pára ködbe vonta az arcát. És nem csak Janának tűnt fel a zerkan felindultsága. A léptei, a fejtartása, Axonnak még a hüvelykujja is rémisztően hatott, ha úgy akarta.
Marcus már mozdult is Oliver után.
– Ebből botrány lesz.
– Ez nagyon vagány. Bírom az erőszakot! Biztos ne hívjuk a rendőrséget? – kérdezte a Salvus a kormány mögül, de Jana olyan csúnyán nézett rá, hogy jobbnak látta elhallgatni.
Odakint Axon megvárta, amíg Oliver odamegy hozzá. Marcus ott loholt a fiú nyomában, és pontosan ez volt az, ami láthatóan még jobban kiborította a férfit. Jana látta, hogy Axon hadonászik a kezével, és valamit mutogat, de nem hallott egyetlen szót sem.
– Tekerje le az ablakot – szólt előre a Salvusnak. – Kérem, gyorsan, gyorsan!
Miután a férfi teljesítette a kívánságát, a kocsi utasterét egyszeriben lehűtötte a friss levegő. Aztán a lány meghallotta Axon hangját. Ráüvöltött Marcusra:
– Te! Ülj vissza a kocsiba, de azonnal!
Marcus, ha meg is szeppent, nem moccant a helyéről.
– Az a parancsom, hogy mindenhová követnem kell a fiút – mondta.
Axon fenyegetően a kocsi felé bökött.
– Ez magánszféra. Értesíts róla, ha a feladatod Oliver magánszférájára is kiterjed, és azonnal félreállok az útból – sziszegte csúfondárosan. – Kolléga!
– Az utca nem magánszféra – válaszolt Marcus. – Kolléga.
Axon Oliverhez fordult:
– Küldd el! Azt akarom, hogy küldd innen a francba. Ha te kéred, megteszi!
Oliver pedig elküldte.
Marcus visszaült a kocsiba, és hallgatott. Az apró bólintásai közben valószínűleg magánbeszélgetést folytatott önmagával – amit csak ő hallott és értett –, de Jana számára, akit eddigi élete során olyan sokszor koptatott le, például a tulajdon apja, nyilvánvalóvá vált, mi történik.
Odakinn Oliver is magyarázott valamit Axonnak, amitől a másik csak még dühösebb lett. Az ingerültség szegletes, tüskés éle sértően kitüremkedett a vonásai között.
– Ennek nem lesz jó vége – jegyezte meg Jana. Aztán már csak azt látta, hogy Axon sarkon fordul, beül a kocsijába és elhajt.
Teltek a másodpercek. Oliver a távolodó Volkswagen fekete seggét bámulta mereven.
Amikor végül visszaült Jana mellé a kocsiba, csak intett a sofőrjüknek: – Indulhatsz!
És csönd. Jana nem akart túl mély faggatózásba kezdeni, de sem a vakot, sem a süketet nem játszotta meg szívesen. A felelősségteljesség nyomokban a családja egyik dísze volt. Legalábbis egykoron. Képzeletében Jana a becsületesség, a szorgalom és a lojalitás vitrinbe zárt szobra mellett látta aranyként csillogni. Az arisztokraták fellegvárában, fehér párnák között születetett csemeték imádják az ilyesmit.
Jana momentán mindent utált. Kezdett gyengülni a fájdalomcsillapító hatása. Gyorsan feltette a legrövidebb kérdést:
– Valami baj van?
Oliver kinézett az ablakon, egyébként a szeme sem rebbent.
– Axon azt mondta, elmegy.
– Úgy érted, vissza a Rend szállására? Ott vár meg bennünket?
– Nem. Tőlem megy el. Jobb „munkát” ajánlottak neki.”
2.
„Délben Jana úgy döntött, kipróbálja az akadémiai menzát. Még mindig érezte a reggeli veszekedés hatását. Beszélgetett, kérdésekre válaszolt, mosolygott, eltűnődött az őt fürkésző szempárok mélyén lapuló kíváncsiságon, de lélekben csak félig volt jelen. Azt gondolta, a menza, mindenhol menza. Hogy ez majd emlékeztetni fogja a régi, lipcsei iskolája étkezőjére, és kirángatja abból a pattanásig feszült, túlfújt papírzacskó-szerű állapotból, ami miatt majd széthasad a feje.
Csak úgy kergetőztek az információk a gondolatai között. Elment tőlük az étvágya, mégis kiválasztott egy szimpatikusabb tésztaételt, és Zuzanna társaságában leült egy üres asztalhoz.
Kleopátra, Pilátus, Artúr Király, a Keresztes háborúk és a Rend; Oroszlánszívű Richárd és a sorsfordító események az életében, Nostradamus, Napóleon, St. Germain grófja, Raszputyin. Nagyon különös, hogy míg Jana az órán a neves személyiségek kulcsanomáliáinak történeteit hallgatta, és közben le sem tudta venni a szemét az egyetlen üresen maradt padról az ajtó mellett, ahol Olivernek kellett volna ülnie, hirtelen eszébe jutott, hogy Richárd milyen pocsékul beszélt angolul, és mennyire megvetette a pórnép akcentusát. Szívesen űzött gúnyt, a szerinte fuldokló kutyák kaffogására emlékeztető nyelvezetből. Eszébe jutott az is, bár fogalma sem volt, honnan van róla tudomása, hogy Nostradamus szeme kék volt, hiába ábrázolják a korabeli arcképek előszeretettel barnának, valójában kékebb volt az ég óceánjának színénél.
A Rend nagyon pontosan jegyezte a történelem során bekövetkezett kulcs-anomáliákat, de bizonyos információk Jana fejében a semmiből röppentek elő. Az órán végighallgatta, hogy egyetlen jól megválasztott sorskulcs megváltoztatásával korok tűnhetnek le, és kezdődhetnek újak, azt azonban magától is tudta, hogy mi volt Saint Germain valódi neve.
Oliver úgy nézett rám, mintha nem ismerne…
XV. Lajos a nyári palotáját is odaajándékozta volna ezért az egyetlen titokért. Soha nem derült fény az örökifjú, titokzatos alkimista tudásának és származásának titkára. De Jana tudta. Egyszerűen ott volt a nyelve hegyén.
− Ennyire nem ízlik? – rángatta ki gondolatai közül Zuzanna hangja.
− A hatalom oszlopai lehorgonyoztak a hegy gyomrában – szólalt meg Jana, és abban a pillanatban rájött, hogy Zuzanna miért néz rá úgy, mint akinek nincs ki a négy kereke. – Jaj! Akarom mondani, csak nem vagyok éhes.
És most itt volt ő. Az Onika. Aki spagettit kavargatott a villájával, akinek sajgott a szíve, aki feltűzve viselte a haját, mert tudta, hogy a fiúnak, akinek a pillantásától boldogság költözik a szívébe, így tetszik a legjobban.
Zuzanna mosolyogva bíztatta:
– Akármi miatt is vagy szomorú, biztos vagyok benne, hogy megoldódik.
Jana felsóhajtott. Ebben a pillanatban vigasztalhatatlan volt. A tragédia esőfelhői a feje fölött gyülekeztek, és nem akartak tágítani.
A menzában akkor támadt némi zűrzavar, amikor váratlanul megjelent az emlegetett szamár is.
Oliver tökéletes iskolai formaöltönyben, és viharos léptekkel vonult végig a termen, nem nézett sem jobbra, sem balra, Janának pedig elakadt a lélegzete, amikor a fiú levágódott az asztalukhoz egy székre, és ledobta a kezében hurcolt könyvet is.
Szóval, hogy is van ez az esőfelhőkkel? Oliver teátrális megjelenése és a füstös, tompa fény a szemében, ahogy bocsánatkérően ránézett, majd rögtön Jana tányérját kezdte el mustrálni, majdnem azonnal levette a lábáról. De csak majdnem.
– Mégis eljöttél? – Igyekezett csípősen feltenni a kérdést. Maga sem tudta, bosszantani akarja a másikat, vagy csak kipuhatolni, mi volt ez a reggeli hisztéria.
– Fogalmazzunk úgy, nagy volt a kísértés. – Oliver lecsapott Jana tányérjában egy paradicsomszeletre és megette. Miután Jana továbbra is csak szúrósan méregette, halkabban hozzátette: – Elnyávogjam neked, a „bocsáss meg, bunkó voltam” kezdetű világhírű macskahimnuszt, vagy elég lesz, ha körbenyalogatom a spagettijeidet?
– Hagyd békén a spagettimet. – Jana a velük szemben ülő Zuzannára mutatott. – Inkább ismerkedjetek össze! Zuzanna velünk jár néhány órára.
– Szia! – biccentett Oliver.
– Aszta. – A lány zavarában fel akart állni, de ugyanekkor ültek le az asztalhoz Bud fogadott kölkei is, Tama és Laweek. Így már esélye sem maradt a menekülésre.”
3.
„Griffinnek kényszerítenie kellett magát, hogy nyugodt maradjon.
A találkozó, a helyszín, a módja: mind-mind erődemonstrációba hajló és meglehetősen primitív körülmények között zajlott. Találkozni Georgian Lesinszkyvel egyet jelentett leülni és tárgyalni az alvilággal.
Formálisan tekintve az alkura, Griffin nem érezte úgy, hogy eladná a lelkét. Elveszett félúton a harag és a remény között. Látta ezeket a tagbaszakadt, megtermett alakokat, ahogy három háromszáz lóerős Subaruból tizenketten szállnak ki, fegyverektől duzzadó öltönyben, kemény léptekkel, és csak egyre tudott gondolni: Deaton máris halott.
Viszont nem értékelte a rozsdás vasúti síneket, a környezet pusztaságát, a hideget. A pályaudvar mögötti rakodótér tökéletesen elhanyagolt volt. Összefirkált vagonok és koszos hó. Griffin dohányzott, és a festékszóróval fújt graffitikat nézte. Némelyik egész jó volt. Mások csak üzenetek, amiket soha senki nem ad át a másiknak. Egyszerű kinyilatkoztatások, mint: Alvinka egy kurva, Szombaton megdöglesz, Surrin! vagy a Linkin Park az isten. Griffin a Menj a jó DVD-s kurva anyádba feliraton töprengett a legtovább.
Georgian Lesinszky már messziről őt figyelte. A mellette haladó idősebb férfi mondott neki valamit, de a távolság miatt Griffin nem hallotta a szavait. Lesinszky bólintott, majd megállt Griffinékkel szemben. Nerót tüzetesebben is megszemlélte. Elvigyorodott:
– Nem kell munka? – kérdezte tőle, de Nero hallgatott. – Nem beszél? Ez tetszik – nevetett Lesinszky. Hátranézett a saját embereire: – Látjátok? Ez tetszik! – Griffin következet a sorban. – Te lennél az a nehezen megközelíthető személy, akire vártam?
Griffin a megfelelő szót kereste válaszul. Az ilyen fickók, mint ez a Lesinszky, a másik bőre alá néznek. De nem azért, mert érdekli őket, mi van ott, hanem, mert szeretik egyetlen rántással kifordítani bőréből az áldozatukat. Az ilyen fickók számára mindenki áldozatnak számít, akit nem tisztelnek. Szeretnek zsebre tenni mindenkit. Jó nagy zsebekkel rendelkeznek. És amikor már a zsebükben vagy, kimutatják a foguk fehérjét. A gátlástalanságuk az egyik olyan tulajdonság, amire Griffinnek szüksége volt.
– Inkább úgy fogalmaznék, én vagyok az a személy, akivel tárgyalni akart.
Lesinszky szája felfelé kunkorodott. Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy jókedve lenne.
– Á, egy vérbeli üzletember! Nos, akkor azt is elárulhatom önnek, mitől szoktam jól érezni magamat. A biztosítékoktól, tudja? A biztosítékok fontosak. Ezért kezdjük az első kérdéssel – járta körbe Griffint kimért léptekkel. – Mi az, amiért fizetek?
Griffin hallotta a kérdést. Közben Lipcsére gondolt, a kislány Janára, a saját szüleire, a majdnem-életére. Nem sajnálni akarta magát: ott érezte az orrában a fiatalkora otthonos, megnyugtató illatait. Amelyek meghatározták őt magát. És az jó volt. Erre volt szüksége, hogy meghozza a végleges döntését.
– Mondja meg, mire van szüksége? – kérdezte. – Ha tudom, mire akarja használni, tudni fogom azt is, mit ajánljak fel.
– Csodára. Tudom, hogy a csodák sokba kerülnek. Talán mert ritkák, vagy mert nem léteznek – bökött állával az ég felé Lesinszky.
– Ez a csoda létezik – mondta Griffin a piszkos hónak. A Lesinszky szemében csillogó mohóságot már ismerte.
– És ha van egy csodád, miért akarod eladni nekem? – tette fel a legértelmesebb kérdést Lesinszky.
Griffin elgondolkozott. Méltányolható kíváncsiság.
– Mindenesetre nem feltétlenül egy csodatévő tárgyról beszélünk. Én csak összehozom az ön érdekeit a megoldással, amire vágyik.
Gregorian Lesinszky nyájasan elmosolyodott. Rágógumit vett elő, azt a lapos fajtát, régimódit, amerikait. A szájába vette, és lassan rágni kezdte. Az ezüstös papírt galacsinná dörgölte két ujjal, és elpeckelte Griffin arca mellett.”
