Pár napja olvastam el Acsai Roland új kisregényét, a Szívhajítókat. Sokat gondolkodtam a történeten, az üzenetén, és egyáltalán, az egész megvalósításon. Nehéz erről a műről írni, mert egyszerre imádtam, és egyszerre éreztem azt, hogy a semmiről olvasok, és azt is rövidke terjedelemben.

A történetnek két főhőse van, a lány és a fiú lelke, akik hétszer születnek újjá, és mindegyik életükben egymásra találnak, de meg kell harcolniuk azért, hogy együtt lehessenek, mert különböző akadályok gördülnek eléjük, például az egyik életükben 1-1 ellenséges nindzsa-klán tagjai.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be -15% kedvezménnyel! *

Maga az üzenet nagyon tetszett: nem számít, hogy mi történik, akiket egymásnak rendeltetett a sors, és akik hajlandóak is harcolni a másikért, azok boldogan élhetnek együtt. És azt se feledjük, együtt sokkal erősebbek, mint külön-külön, így a másik társaságában bármilyen veszéllyel szemben sikeresen vehetik fel a harcot.

Másfelől viszont, elég sok dolog nem tetszett a könyvben, gondolok itt például a lehető legrosszabb üzenetre. Kétszer is feléjük lebegett a Semmi Kardja, hogy elpusztítsa őket, és a lány mindkét alkalommal könyörgött a fiúnak, hogy harcoljon meg a karddal, és mentse meg a szerelmüket. Miért nem harcolhat egy nő a szerelemért? Miért kell a nőnek csak a támogató félnek lenni, még úgy is, ha ő az, aki tisztában van az információkkal?

A megismert hét élet és a találkozásaik aranyosak voltak, szerettem, ahogy rögtön első pillantásra felismerik a másikat, és kialakul köztük a vonzalom, és felszínre tör a szerelem. Azt azonban kevésbé csíptem, hogy a legtöbb élet bemutatása nagyon rövid volt.

A kisregény elvont dolgokkal is bőven rendelkezett, például a főhősök szó szerint felköltöztek – avagy felugrottak a Holdra az egyik életükben, és ott éltek életük végéig. Ezt betudom a stílusnak, de elsőre nagyokat pislogtam, akárcsak a szó szerinti szívhajításnál.

Az életek közül a legutolsó volt a kedvencem, a disztópikus világ, amiben az emberekből kiírtották az érzelmeket, míg mások szó szerint farkasemberekké változtak. Jó lett volna bővebben arról a világról, többet megtudni róla. És ezután nagyon szívesen olvasnék egy Acsai Roland-féle disztópiát is.

Értékelés: 7/10

Kissé elvont a történet, hol kifejezetten jó, hol pedig kevésbé szerencsés üzenetet közvetít. Az alap tematika, és a két főhős karaktere szerethető, a kisregény pedig könnyedén olvasható, és meglehetősen izgalmas, ez mindenképpen az előnyére írható.

Hogy tetszik a borító? Kábé a regény olvasásának a végén jöttem rá, hogy a borítón nem egy bálna farka lóg ki a tengerből, hanem egy dobócsillag ágyazódott a kékségbe. De igen, tetszik a borító.

Kinek ajánlom elolvasásra? A japán kultúra kedvelőinek mindenképpen, és azoknak is, akik csípik a lélekvándorlós, több életes történeteket.