Az Üvegvár már a legelső oldalával berántott, és felkeltette az érdeklődésem. Egy elegáns limuzinban utazó nő meglátta a hajléktalan anyját az utcán, és rögtön azon kezdett el aggódni, nehogy a barátai megtudják, ő az anyja. Dühös lettem. Mindenki, akinek normális és szerető édesanyja van, felhúzta volna magát ezen. És aztán jött a kérdés: miért irtózik a nő az édesanyjától? Mit tett vele? És utána már mindent értettem…

Az írónő, Jeannette Walls a saját élettörténetét írta meg a memoárban, olvasóként pedig sokszor az államat keresgéltem. Hihetetlen dolgokat élt túl a testvéreivel együtt, döbbenetes, ahogy a szülei velük bántak. Állandóan költöztek és éheztek, a bohém szüleik mellett létezni sem volt egyszerű, az iskoláztatásról nem is beszélve.

Én még ilyen botrányos szülőkről még nem olvastam. Konkrétan a legtöbb helyen kedvem lett volna belépni a könyvbe, pofán vágni a szülőket és rendre igazítani őket. Íme néhány dolog, hogy miért akadtam ki rájuk:

– az apuka alkoholista, a kosztpénzből a pia mellett kurvákra is jut.
– a gyerekek napok óta éheznek, anyuka pedig velük egy szobában, az ágyban elbújva eszi a csokit, és amikor lebukik, tagadja az utolsó pillanatig.
– a szülők dolgozni nem igazán akarnak, hadd éhezzenek a kölykök.
– az anyuka minden adandó alkalommal emlékezteti a gyerekeket, hogy mennyi baj van velük, és nyűg a hátán őket nevelni.

Mindez pedig csak a jéghegy csúcsa… Másfelől viszont a szülők jó hatással is voltak a gyerekekre, mert a félelem nélküli életigenlésre tanítja őket, a művészet szeretetére, az önálló gondolkodás és boldogulás mikéntjére. Az életre nevelik őket, és végül célt érnek, hiszen a négy gyerekből három sikeres, összetartó felnőtt lesz. Mégis utáltam a szülőket.

Sokat gondolkodtam azon, hogy kire haragszom jobban. Az alkoholista apára, vagy a munkát rühellő, főzni nem akaró, a gyerekeivel abszolút nem törődő anyára? Végül úgy döntöttem az anya a borzasztóbb, pláne a könyv végén kiderülő információk fényében. Na meg amikor bejelenti az elköltöző felnőtt lányának, hogy nem fog hiányozni neki, csak féltékeny rá, hogy ő megvalósíthatja az álmait, míg neki ez nem jött össze. Undor a köbön, de tényleg, pláne mert az anya sír, a lány pedig örül, hogy hiányozni fog az anyjának. Ja bocsi, mégsem…

Bár ennyiből talán arra lehetne következtetni, hogy a memoár tele van panaszkodással, de ez abszolút nincs így. Walls tényszerűen meséli el a családja viselt dolgait, nem mond véleményt, még csak nem is sugallja, hogy nekünk olvasóként mit kéne gondolni a helyzetről. Sőt, a szüleiről sem ír gáz módon, nem vádolja őket, jó pár dolgot ki sem mond, hagyja, hogy mi jöjjünk rá olvasóként milyen viselt dolgaik voltak. Sőt, időnként fel is menti őket, mint amikor kiderül az apja szörnyű múltja.

A memoár igenis életigenlő, tele van boldog és önfeledt pillanatokkal is, és a testvérek közötti szeretet átitatja az egészet, különösen az utolsó harmadban, amikor tinivé érnek, és együtt kezdenek el azon gondolkodni, hogyan lehetnének önállók és hagyhatnák magukra a szüleiket.

Üdítő volt végignézni, ahogy a négy gyerek minden rettentő körülmény ellenére okos, érzelmes és csodálatos felnőtté ér, hogy minden rosszat ami velük történt a saját javukra fordítanak. Csupa olyan dolgot tanultak meg, amiket a kortársaik az iskolapadban nem, miközben egyszerre volt pokolian szörnyű, és mennyeien izgalmas és szórakoztató gyerekkoruk.

Értékelés: 10/10

Letehetetlen a könyv, nagyon megfogott, elgondolkodtatott, rengeteg érzést átadott. A szülőket egyszerre utáltam és kedveltem, a gyerekeket pedig a végletekig imádtam.

Hihetetlen bátorságra vall az írónőtől, hogy elénk tárta a gyerekkorát, és kertelés nélkül szót ejtett mindenről. Gratulálok hozzá! A könyvből hamarosan film is készül, kíváncsian várom.

Hogy tetszik a borító? A tipográfia az egyetlen, ami tetszik rajta. A kép sajnos nem elég figyelemfelkeltő, a fenti és lenti piros sáv pedig teljesen érthetetlen. De a polcon úgyis csak a gerinc látszódik, a tartalom pedig elsőosztályú.

Kinek ajánlom elolvasásra? Szívesen mondanám, hogy mindenkinek, de a nagyon érzékeny lelkűek szerintem óvatosan közelítsenek a könyv felé. Időnként nagyon megviseli az embert, viszont megéri kitartani, ezt a csodálatos olvasmányt kár lenne kihagyni.