Pár éve elkezdtem nézni a Napos oldalt. Oscar díjat nyert miatta Jennifer Lawrence (akit amúgy imádok), és olyan szépeket mondtak a filmről. Mégis, lekapcsoltam tíz perc után, mert halálosan unalmasnak tűnt. Amikor idén lehetőségem adódott elolvasni a könyvet, félve vágtam neki. Csak és kizárólag azért adtam neki egy esélyt, mert Quick tavaly megjelent könyve, a Bocsáss meg Leonard Peacock annyira csodálatos volt. Hát meg kell mondjam, abszolút nem bántam meg a Napos oldal elolvasását! Ez a könyv egyszerűen csodálatos, és egyben nagyon kézenfekvő példa arra, mennyire képesek elbarmolni a filmes feldolgozásokat. De a könyv… hát tökéletes!
A főszerepben Pat, akit nemrég engedtek ki a borús helyről, azaz egy elmegyógyintézetből. Nem emlékszik miért került oda, de a fő célja, hogy visszahódítsa feleségét, Nikkit, és újra boldogok lehessenek. Ennek érdekében rengeteget edz, hogy jól nézzen ki, és megpróbál mindig jobb ember lenni. A szüleivel lakik, ami nem egyszerű senkinek, de Pat tényleg sokat harcol azért, hogy jó lehessen, és megtalálja a napos oldalt – azaz a boldogságot. Hamarosan megismeri Tiffanyt, aki szintén gondokkal küzd. Együtt járnak futni, majd összebarátkoznak…
Felsorolni se tudnám hány ponton tette tönkre a film a könyv csodás történetét. (De egy külön posztban talán megpróbálom) Kezdetnek ott van talán a legfőbb gond: a könyvben gyönyörűen le van írva, hogy Pat mennyire szenved, amiért nem tudja mi történt Nikivel, míg a filmben naná, hogy tudja. Pat apja és teljesen más jellem, a könyvben folyamatosan küzdenie kell a szeretetéért, és a sport, az Eagles csapat szeretete az egyetlen, amikor érzelmeket vált ki az apjából. A filmben pedig apu még örül is, a fiának. És sok ilyen “apró” módosítással van tele, ami a filmet teljesen elbarmolja. Kár ezért a csodás alapanyagért. (De az tény, hogy Lawrence megérdemelte az Oscar díjat.)
No de térjünk rá a könyvre (a filmet amúgy is jobb lenne elfeledni 🙂). Minden hibájával együtt imádtam Pat karakterét. Olyan ritka az, ha valaki a harmincas éveiben dönti el, hogy ő bizony megváltozik és jobb ember lesz. És még ritkább az, ha tesz is érte! Szuper volt látni, ahogy harcol, figyelmezteti magát, hogy legyen kedvesebb, vagy nehéz erőfeszítéseket tesz a cél érdekében. Persze, mindvégig Nikki volt a középpontban, érte történik minden, de aztán egy idő után már az a fontos, hogy ő jobb ember lehessen. És azt hiszem ez a legfontosabb, változni, jobbnak lenni, önmagunk miatt.
Azért nem tagadom, volt egy visszatérő pont a könyvben, amit untam egy cseppet: Rettentő fontos szerepet kapott benne a sport, a helyi baseball csapat, az Eagles szeretete. Gyönyörűen bele volt építve a könyvbe, tök jól árnyalta Pat és a pszcihiátere, Cliff nem hétköznapi kapcsolatát és persze Pat családi viszonyát a testvérével és az édesapjával. Apunál meg egyenesen szörnyű volt, ahogy Anyu azon drukkolt, ne veszítsen a csapat, mert ha veszít, egy hétig morgás és rossz bánásmód lesz a vége. Az is szívfacsaró volt, amikor Pat reménykedett, hogy az apja majd szóba áll vele, és jó dolgok történnek, csak nyerjen a csapat. És annyira vágyta a beszélgetéseket, de csak egy “áááá” üvöltést kapott sokszor, és eljátszhatták a csapat indulóját… Szóval igen, a sport remekül árnyalta a sztorit, de mégiscsak baseball…. 😀
A főbb szereplők közül a titokzatos Tiffanyt imádtam. A könyvben idősebb Patnél, ami még inkább érdekesebbé tette kettejük kusza kapcsolatát. Amikor a táncpróbák miatt Pat még az Eagles meccsekről is lemondott, és kvázi feláldozta a javuló kapcsolatát apuval, hát a szívem akadt meg. De Tiffany teljesen megbabonázott. Különleges, egyedi női szereplő, meglepő motivációkkal, fájdalmas múlttal és olyan szerethetően mocskos szájjal, amit egy utcán nevelkedett tinédzser srác is megirigyelhetne. Minden egyes Tiffany – Pat jelenet megmosolyogtató volt, a montázsos táncpróbákon pedig nagyon jókat derültem 🙂 Már az elejétől világos volt, hogy össze kell jönniük, de az út amit bejártak még így is csodálatos volt.
Értékelés: 10/10
Elgondolkodtató, megmosolyogtató és sokszor szívfacsaró a Napos oldal, de ami a legjobb benne, hogy olyan sok mindenre tanít. Az élet szeretetére, az apró dolgok élvezetére és felhívja a figyelmet a tényre, hogy bármikor változhatunk és lehetünk jobb emberek, csak akarni kell. Az sem számít, ha elmeházból jövünk és dühkitöréseink vannak. Bármi is történjék, lehetünk jobbak. És ez olyan szép üzenet, ugye?
Hogy tetszik a borító? Imádom! Oké, egyedül talán a cím kiírása bántóan kicsi, de amúgy nagyon jó a kép Jenniferről és Bradleyről, ráadásul a gerince is pöpecül fest a polcon.
Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek! Na jó, talán 16-17 éves kor felett jobban befogadni a tartalmát, de fiatalok is próbálkozzanak vele bátran. Ez a könyv fantasztikus, egyszerűen el kell olvasni!
- 08/21 Bibliotheca Fummie
- 08/23 Deszy Könyvajánlója
- 08/25 Tekla Könyvei
- 08/27 Szembetűnő
- 08/29 Kelly & Lupi olvas
- 08/31 Media Addict
