Jó ideje tervezgettem már, hogy folytatni fogom a Vámpírakadémia könyveket, most azonban végre rászántam magam. És mennyire jól döntöttem! Azt ugyan nem mondom, hogy jobban tetszett a második rész, mint az első, de azért nem unatkoztam. Nagyon nem. A karaktereket továbbra is imádom, a háttérvilágért továbbra is lelkesedem, Rose humora pedig csillagos ötös. Ami pedig a könyv végi durvulást illeti, hát attól az agyamat eldobtam. Az ilyen függővégek teszik függővé az embereket 🙂
Hihetetlen, hogy mennyire „egyben van” ez a sorozat. Ezt úgy értem, hogy Richelle Mead hihetetlenül ért ahhoz, hogy „elnyújtsa” a dolgokat, és egyben mégis „átadjon” valamit. Mert logikusan visszagondolva nem sok minden történt a második részben. Aztán ha kikapcsolom a logikát, akkor rájövök arra, mennyit mélyített a karaktereken, mennyi kisebb-nagyobb információt adott át a vámpírok társadalmáról, és úgy egyáltalán, mennyire felborzolta a már amúgy is ütős világot valami még ütősebb dologgal. Szóval ja, ha úgy nézem nem sok cselekmény történt a második kötetben, de a felszín alatt ezerrel forrt a levegő. És ez zseniális.
Egyetlen olyan dolog volt, ami a nemtetszésemet váltotta ki. A folytonos ismétlések. Kicsit úgy éreztem, mintha „fogyatékosnak” tartana a szerző, amiért folyamatosan ismétli az előző rész cselekményeit. Arra gondolok itt, hogy egy-egy beszúrt mondattal felidézte, hogy „ő itt XY, akivel korábban az első részben ez meg amaz volt”. Leginkább azért zavart ez, mert ott volt a prológus. Amiben tényleg mindent elmondott, amit tudni kell. Igaz, emlékeztem azokra is, de ott úgy gondoltam, hogy „oké, ismétlés a tudás anyja”. De később már idegölővé vált a dolog. És úgy hallom ez a folytatásban is adott, mármint, a folyamatos ismételgetés, úgyhogy azt hiszem ehhez jobb lesz hozzászokni.
Másfelől viszont tényleg nagyon élveztem az olvasást. A humor ismét csillagos ötös, sok helyen egyszerűen csak nevettem, és olyan jól esett. A mélyebb, drámai részek ábrázolása is nagyon jól sikerült, gondolok itt elsősorban Rose és az édesanyja közös jeleneteire. Nagyon jónak éreztem az egész szálat, különösen azt, ahogyan Dimitrij kerek egésszé tette a beszélgetéseket, amikor az utólagos kommentjeivel felhívta bizonyos dolgokra Rose figyelmét. Apropó, Dimitrij. Továbbra is imádom azt a pasit, a Rose-sal közös jelenetei pedig annyira ütősek. Tetszik ez a vonzalom, ami közöttük van, és az is, ahogyan mindezt Rose kezeli. Szeretem a lányban – és így a tanárában is -, a kettősséget, az „akarom őt” és az „akarom őt, de nem szabad” közti gondolatok sokaságát. Örülök, hogy bár szerelmesek egymásba, mégis, úgymond küzdenek ellene, mert ettől nem csak érdekesebb a sztori, hanem realistább is a regény, mert tök jó érveket hoztak fel a kapcsán, hogy miért is nem jöhetnek össze.
Lissát most is szürkébbnek éreztem egy cseppet, a Christiannal történő romantikázása most kevésbé kötött le, ellenben a „lelkes” dolgai úgy érzem izgalmasak lesznek a folytatás során. Az új srác, azaz Adrian nagyon wow karakter, a feltűnése brutál jó volt, a beszólásait pedig nagyon szerettem. Ha nem lenne Dimitrij, akkor komolyan azért drukkolnék, hogy Rose összejöjjön vele. De úgy érzem fogok én még ezért csápolni. A kötet lezárása pedig. Hű. Egyre komolyabb ez a striga helyzet, és nagyon tetszik az, ahogyan a morák és a dampyrok is egyre komolyabban veszik. Mia pedig egyre szimpatikusabb karakter, remek ellenpontja Rose-nak. Mondanom sem kell, vevő vagyok a folytatásra, kíváncsian várom merre pörög tovább a sztori.
Értékelés: 9/10
Mindig azt gondolom, hogy engem a vámpírok már nem érdekelnek, de aztán jönnek az ilyen könyvek, amik alapjaiban rengetik meg a vámpíros tematikát. És ennek örülök. Ha egy műfajból kihoznak valami újat, az mindig jó. A Vámpírakadémia pedig több, mint jó. Két rész után azt kell mondjam, hogy maga a tökély.
Kinek ajánlanám elolvasásra? Mindenkinek. Értelemszerűen a Young Adult és fantasy rajongók előnyben vannak, de amúgy ja, mindenkinek ajánlom elolvasásra a Vámpírakadémiát. Én is folytatom, hamarosan érkezem a harmadik rész kritikájával.
