A Luxen-széria első kötete, az Obszidián szerelem volt első látásra/olvasásra, és szerencsére azt kell mondjam, hogy a folytatás, az Ónix is simán hozta elődje színvonalát. Sőt, akár mondhatom azt is, hogy jobban bejött, mint az első kötet. Jennifer egyre jobban építi a karaktereket, jó ötleteket talált ki és valahogy még a szerelmi szál is ezerrel működik annak ellenére is, hogy meglehetősen béna indokot talált k Daemon és Katy „elkülönítésére”. Szerencsére az Alkonyat-felhang is eltűnt, ennek köszönhetően pedig az Ónix nem csak szerethető, hanem igazán igényes és minőségi darabja lett a Young Adult műfajának.

Alapvetően nem vagyok kibékülve azzal, ha a főhősről kiderül, hogy mégis különleges, nem pedig egy átlagos lány, itt azonban működött a dolog. A sztori szerint ugyanis hála Daemon gyógyításának Katy bizony luxen-féleség lett, azaz hibrid: félig ember, félig luxen. Különleges képességei lettek – akárcsak Daemonnek -, de ez plusz veszélyt jelent ránézve, ráadásul az is kiderült, hogy nem feltétlenül az arumok az ellenségek, hanem sokkal inkább az emberek. Ez, illetve Katy képességeinek a felfedezése, és eleve az ötlet bevonása a történetbe nagyon pozitívvá tette az egész regényt. Bevallom őszintén, kicsit elgondolkodtam azon, hogy a csudába lehet ebből öt kötetes sorozatot írni, de most már ezerrel látom, hogy bőven vannak még olyan patronok, amiket az írónő nem lőtt el.

Érkezett ám egy új karakter is, méghozzá Blake, akit már az első perctől imádtam, egészen az utolsóig. Remekül meg lett formázva a srác, tetszett minden, amit csinált. Annyira izgalmas és egyedi volt, de leginkább az jött be, amilyen változtatásokat ejtett Katyn. Igazán jól hangolták őket össze, és be kell valljam, sokszor el is feledve Daemont azért drukkoltam, hogy végül Blake mellett kössön ki a lány. Oké, elismerem, az én szememben a „b-szeretők” sokszor szimpatikusabb választásnak tűnnek, mint a főhősök. Hiszek a második esélyben 🙂 Rajta kívül még Will volt az, akit nagyon csíptem, és örültem neki, hogy végre Katy édesanyja is nagyobb szerepet kap a sztoriban. Mindig sajnálom, amikor a szülőket nem használják, holott köréjük is lehet érdekes szálakat szőni.

Daemon továbbra is hihetetlenül szerethető karakter, és már a folytonos „cicázása” sem zavar, ellenben a könyv végén lévő ajándék e/1-es „az ő nézőpontjából” közölt részek csalódást okoztak, ugyanis eléggé összemosódott Katy szavaival. Attól nem lesz egy pasi pasi, hogy időnként benyög egy-egy csúnya szót. De ez csak az ajándék fejezetekre vonatkoztak, a könyv többi részén bejött a srác, csak Blake néhol jobban 🙂 Szeretem Daemon nagyképűségét, a folytonos hülye beszólásait, ráadásul még azon is röhögni tudtam, ahogy direkt rosszul mondta minden egyes alkalommal Blake nevét. Valahogy mókássá tette még a drámai szituációkat is az a humor, amit Daemon képvisel.

Ami Katyt illeti, még mindig utálom, hogy könyvesblogot vezet, mert marhára nem passzol a karakterhez, és egyfajta gáz marketingfogásnak tekintem az egészet. Persze, látom ám, hogy sokan pont ezt csípitek benne, szóval értem én, miért került be a sztoriba. Oké, amikor közösen vette fel a videoblogot Daemonnel azon bizony jót nevettem én is, így üsse kavics, megérte belevinni. Ami a karakterfejlődését illeti, nekem nagyon bejött ahogyan láttam micsoda jellembéli átalakuláson vett részt Blake miatt, akinek a tettei bizony hatással voltak a – nyálasan szólva -, lelkére is. Az erejének a felfedezése és használata pedig érdekes folyamat volt, de azzal a döntése, hogy „nem bocsájtok meg Daemonnek” elég gázul volt prezentálva az elején, de aztán még ezt is ügyesen sikerült kiviteleznie a kifejtésben. Nem is értem hogyan csinálta Armentrout, hiszen minden, ami hibának indult, végül jó megoldással zárult.

Izgi, szerethető és érdekes volt tehát az Ónix, ráadásul egy csomó nyitott kérdést hagyott maga után. Mit akar a Védelmi Minisztérium, mit tervez Blake, mi van Dawsonnal, és eleve mit hozhat még a folytatás. Egy biztos, az Ónixból kiindulva a következő rész is lenyűgöző lesz. A fenébe is, annak kell lennie 🙂

Értékelés: 10/10
Összességében tehát az Ónix bőven felülmúlta a várakozásaimat, és az írónő is olyan szintű fejlődést mutatott a történet szövése közben, ami előtt meg kell emelnem a virtuális kalapom. Nem is igazán van olyan része a sztorinak, amibe bele lehetne kötni, sőt! Alig várom a széria következő kötetét, remélem már nyáron elhozza nekünk a Könyvmolyképző Kiadó.