Régóta kerülgetem már ezt a könyvet, örülök, hogy végre sort keríthettem rá. Bár olvastam a Magisztériumot, de az Holly Blackkel közös produktum, így bátran állíthatom, hiányzott már Cassandra Clare stílusa, és az árnyvadászok világa is.

Nagyon tartottam Az angyaltól, elsősorban a viktoriánus környezet miatt, de szerencsére a félelmeim alaptalanok voltak. Minden hibája dacára szerettem Az angyalt, és kíváncsian vetem rá magam a folytatásra. És igen, annyira függővége volt, hogy a kíváncsi, mint jelző, talán nem is fejezi ki eléggé, hogy mennyire érdekel, miként folytatódik a regény.

No de miről szól Az angyal? A történet 1878-ban veszi kezdetét, amikor az amerikai Tessa Grey Londonba érkezik a bátyjához. Az állomáson a lányt elrabolja két boszorkánymester, a Sötét nővérek, akik megtanítják, hogyan használja Tessa a benne rejlő különleges képességét, amiről korábban tudomása sem volt.

Mielőtt akaratán kívül férjhez adnák, megmentik Tessát az Árnyvadászok, akiknek a vérében angyalvér csörgedez, és akiknek a hivatásuk, hogy megvédjék az embereket a démonoktól. Tessa az Árnyvadászok oltalma alatt elhatározza, hogy bármi áron megtalálja a bátyját, aki veszélyben van, de eközben Tessára is vadásznak…

Még mindig oda és vissza vagyok a világtól, amit Cassandra Clare felépített. Ebben a kötetben még inkább tágult a világkép, legalábbis én sok újdonságot érzékeltem 5 elolvasott A végzet ereklyéi könyv után is. És miért szerettem a legjobban most ezt a világot? A válasz egyetlen névben rejlik: Jessamine.

Jessamine lett a kedvenc szereplőm a kötetben. Ő egy árnyvadász, nemsokára 18 lesz, és minden vágya, hogy találjon egy pasit, aki kimenekíti az Intézetből, az árnyvadászok közül, és „csupán” annyi dolga legyen, hogy meleg otthont teremtsen az urának. A lány egyszerre testesíti meg a 19. századi sztereotípiát, és a modern, erős nőt, ezt a kettősséget pedig imádtam benne. Igen, Jessamine szerintem sokszor erős, és modern, egy olyan nő, aki tudja, hogy mit akar, és hajlandó tenni is érte, kerül, amibe kerül.

Leginkább azért szerettem viszont Jessamine-t, mert ő volt az első árnyvadász, akiről olvastam, és úgy döntött, meg akarja tagadni az örökségét. Arról, hogy ez helyes döntés-e lehet vitatkozni, de az írónő alapos érvekkel támasztotta alá. Tény, hogy Jessamine nem mindig szimpatikus, de imádom ezt az aprócska, de annál jelentősebb újítást, amit a karaktere jelent: nem akar árnyvadász lenni mindenki, aki annak születik, és ez az élet sokkal nagyobb teher, mint amilyennek az eddigi kötetek alapján tűnt.

Ebben a kötetben kaptunk egy új főgonoszt, a Magisztert. A vele kapcsolatos dolgok, a nyomozások, a kiderült információk végig érdekesek voltak, és több ízben hozták a WTF faktort, a meglepettségemet alig tudtam leplezni, amikor újabb információk derültek ki. A legtöbbet ki sem tudtam barkóbázni, az egész rejtély-szál magával ragadó és izgalmas volt. Az pedig, hogy a gonosznak jó és hihető motivációi vannak, külön piros pont.

Azért a sorozat többi szereplőjét is szerettem ám. Tessa egy erős, bátor női hősnő, akiben imádtam, hogy bármennyire is nehéz dolgokat dobott felé az élet, sosem tűnt úgy, hogy fel akarná adni, vagy behódolna a nehézségeknek. Ami pedig a szerelmi háromszögét illeti (úgy tűnik ez elkerülhetetlen), éljen, hogy megúsztuk az önmarcangoló, bőgő hősnőt. Helyette kaptunk egy olyan szerelmi szálat, ami leginkább sejtetéseken alapul, ahol nincs a képünkbe tolva az érzelem, hanem finoman utalva van. Ezt pedig nagyon szerettem.

A két srác közül Jem áll közelebb a szívemhez, és nem csak a gyengeségei miatt. Egyszerűen szeretem az ilyen nyitott, kedves karaktereket, akikben ott tombol a jóság és a szeretet, mindannak dacára, amit a múltban átélt. Jemnek bőven lenne oka arra, hogy szemét legyen a világgal, de mégis, mintha a napos oldalt nézné, ez pedig méltóvá teszi Tessára.

Ami Willt illeti, nagyon nehéz volt megkedvelnem a srácot. A dumái néhol furák voltak, a magabiztos beszólásai dettó, viszont ami a legfájóbb, hogy Will egy az egyben Jace A végzet ereklyéiből. Oké, hogy ő az őse, de azért némi különbség lehetne kettejük között a haj és a szemszínükön túl. Bízom benne, hogy a folytatásban árnyalva lesz a karakter.

Amit még nagyon sajnáltam, az maga a nyelvezet. Elviekben 1878-ban járunk, de a kötetben ennek kábé semmi nyoma nincs. Nem csak a dialógusok voltak teljesen maiak, de sokszor még a viszonyrendszerekben sem jelentkezett az a tiszteletteljes távolságtartás, ami például az Ambrózy báró esetei sorozatban adott. Ezt a részét egyszerűen slendrián munkának érzem Clare-től, leginkább azért, mert néhol jelét adta, hogy tud ő az akkori viszonyoknak megfelelően is fogalmazni dialógust, de erre érzésem szerint nagyon ritkán került sor.

Egy dolgot még nagyon furcsálltam, és e-felett nehéz is volt úgymond „szemet hunynom”. A múltban járunk, a főgonosznak pedig frankón robot hadserege van. WTF. De tényleg, rendes robotok, akik beszélnek, emberi külsejük van és társai. (Ez már a könyv elején hamar kiderül). Hiába steampunk, nagyon furcsa volt mindez számomra a múlt köntösében, de tény, hogy maga az ötlet, és amit ezek a robotok jelentettek, az bejött, és az is, amit mondtak, avagy, amivel fenyegették az Árnyvadászokat.

Értékelés: 8/10

Az Angyal egy nagyon könnyedén olvasható, remek világot bemutató sorozat első kötete, aminek az utolsó százötven oldalán együltő helyemben kiolvastam, mert annyira izgalmas volt. Kétségkívül szerethető, persze nem tökéletes, de rengeteg benne a potenciál. Kíváncsian várom, mit tud még mutatni!

Hogy tetszik a borító? Nagyon figyelemfelkeltő, nem tudok belekötni ebbe a gyönyörű külsőbe.

Kinek ajánlom elolvasásra? A Young Adult, fantasy kedvelő olvasóknak mindenképpen! És bár ez A végzet ereklyéi spin-off kötete, de az originál sorozat ismerete nélkül is tökéletesen érthető és szerethető a Pokoli szerkezetek, a világ felépítése is el van rendesen magyarázva. Éppen ezért bátran kezdjen bele az is, aki nem olvasta még A végzet ereklyéit.